Janez Janša

Felálltunk és túléltük

(Szlovénia függetlenségéért vívott háború fordulópontjainak elemzése 1991-ben)

Szlovénia függetlenségének 30 éve

2021
Ljubljana

ELŐSZÓ

Június 26-án, szerdán Szlovénia kikiáltotta függetlenségét (a Szlovén Köztársaság függetlenségéről szóló nyilatkozatot és a Szlovén Köztársaság függetlenségéről és autonómiájáról szóló alkotmányos alaptörvényt előző nap fogadták el), tehát Szlovénia ténylegesen független és szuverén állammá vált. Ugyanezen az éjszakán a Jugoszláv Néphadsereg (JLA) fegyveres támadást indított a fiatal ország ellen, amely tíz nap múlva, a JLA vereségével ért véget. Ezek a napok emelkednek ki leginkább Szlovénia függetlenné válásának idejéből, amely 1987-től, a “Hozzájárulások a szlovén nemzeti programhoz” a Nova revija folyóirat híres 57. számában történt megjelenésétől egészen 1992-ig, Szlovénia legtöbb ország általi elismeréséig tartott.

A szlovén nemzetet történelme során sokszor állították kemény próbatétel elé, de ennek ellenére évszázadokon át fennmaradt. A haza, a nemzet, a kultúra, a hagyomány, a vallás és a család iránti szeretet tartotta életben a néha igen ellenséges környezetben is. Még a kommunizmust is túléltük, minden idők legrosszabb és leggonoszabb totalitarizmusát, mert volt hitünk, és mert megtanultuk őseinktől, mit jelent szlovénnak lenni. Ez azért van, mert a hazaszeretet a génjeinkben van, és mindig is tudtuk, hogy különlegesek vagyunk: jók, szorgalmasak és békések, és ezért semmilyen fenyegetés nem ingathat meg minket. Amikor eljött az idő, és komoly veszély fenyegetett minket, hogy a Balkán olvasztó tégelyébe dobnak, és örökre kitörölnek az európai emlékezetből, fegyvert ragadtunk, fellázadtunk a jugoszláv ellenséggel szemben, és győztünk. Így szereztük meg 30 évvel ezelőtt hazánkat ezen a gyönyörű földdarabon, ahol nagyjaink régen letelepedtek és gyökeret eresztettek.

Ezt a füzetet különleges céllal adjuk ki. Egy helyen gyűjti egybe a függetlenség és a Szlovéniáért vívott háború megértéséhez szükséges alapvető szövegeket. Ezeket Janez Janša, az akkori védelmi miniszter és jelenlegi miniszterelnök írta, aki kulcsszereplője volt annak az időszaknak. Az első szöveg a függetlenség fordulópontjainak elemzése, amely először a Fehér könyvben jelent meg. Ebben a szerző részletesen leírja az 1990 és 1991 közötti időszakot, amikor Szlovénia függetlenségi törekvései miatt nemzetközileg elszigetelődött, valamint a belpolitikai eseményeket, azt, hogy az akkori baloldali ellenzék hogyan akadályozta a Demoszt, és hogyan kötött paktumokat az akkori Jugoszlávia szövetségi kormányával. Mindazok, akik többé-kevésbé nyíltan ellenezték a független államot, később átvették a hatalmat és osztoztak a független állam érdemein, míg a függetlenség fő aktivistáit hamis vádakkal és felállított perekkel üldözték és börtönbe küldték.

A második szöveg a Szlovéniáért folytatott háború elemzése, amely először a Háború Szlovéniáért című könyv előszavaként jelent meg. Ebben a szerző azt a katonai konfliktust elemzi, amely a nemzet egységének köszönhetően az agresszor JLA vereségével végződött. “A nemzet egysége, fegyveres részének bátorsága, a Dr. Jože Pučnik vezette Demos kormánykoalíció erős politikai akarata, a TO és a rendőrség taktikai egységeinek, sok-sok egyéni parancsnokának kezdeményezésének köszönhető a Szlovéniáért vívott háború győzelme. Egy győzelmet, amely a maga véglegességében a szlovén Olimposzra emelkedett, egy győzelmet, amely fontosabb, mint az összes csata, amelyet őseink gyakran mások nevében, másokért vívtak meg az elmúlt évszázadok hálátlan történelme során – írta Janša.

A harmadik szöveg a Premiki (Mozgalmak) című könyv III. kiadásának előszava, amely közel 100 000 példányban kelt el. A bevezető szövegben Janez Janša megosztja emlékeit és elemzi az eseményeket letartóztatásától (1988) az új állam nemzetközi elismeréséig. A bevezető és a III. kiadás azért fontos, mert a szerző olyan dokumentumokat is feltár, amelyek a könyv első kiadásakor (1992) még nem voltak ismertek, de a szlovén függetlenség megértéséhez nagyon fontosak. Mivel egy adott korszak felbecsülhetetlen értékű dokumentumairól van szó, Janša szövegét abban az egységes formában őriztük meg, amelyben akkor megjelent. A füzetben fényképek és grafikonok is szerepelnek, valamint a miniszterelnöknek a 2020-as nemzeti ünnep alkalmából.a szlovén néphez intézett üzenete.

Utódainknak tudniuk kell, hogyan építettük a nemzeti szuverenitást, hogyan éreztük a haza iránti szeretetet, és mennyire hálásak voltunk a történelem e pillanatáért. De azt is tudniuk kell, hogy ki állt ellene. Nem azért, hogy bárkit is elítéljünk vagy üldözzünk, hanem egyszerűen azért, mert ezek tények. Mára a történelmi tények helyett történetmesélés folyik, miszerint Szlovénia könnyedén szerezte meg szuverenitását. Mindez mentségül szolgál azoknak, akik kulcsfontosságú pillanatokban szabotálták a Demos-kormányt. Igaz, hogy a nemzet egységes volt, de a politikai baloldal akkoriban mindent megtett annak érdekében, hogy Szlovéniának ne legyen saját hadserege, ne legyen független, hanem maradjon a balkáni katlanban.

És ma, 30 évvel azután, hogy szembeszálltunk az ellenséggel és kikiáltottuk a független Szlovéniát, aggódva tapasztaljuk, hogy a fiatalok már nem biztosak abban, hogy Szlovénia jó dolog, és abban sem, hogy a hazaszeretet szükséges egy nemzet megmaradásához. A fiatalok úgy vélik, hogy a nemzeti büszkeség és a szlovén identitás tudata idejétműlt dolog. Míg azokban az években a média és a populáris kultúra erősítette a nemzeti eszmét, a ma divat nem a hazafias magatartás. Úgy tűnik, hogy ma a szlovén identitással és a függetlenség eseményeivel szemben gyűlöletkeltés zajlik.

Janez Janša “Vstali in obstali” (“Felálltunk és túléltük”) című könyvében olvasmányosan és tanulságosan megírt szövegek. Tényeken és dokumentumokon alapulnak, ezért mindenképpen be kell illeszteni az oktatási folyamatba.

Jože Biščak

Az 1990. december 23-i népszavazáson a szlovén nemzet egyértelműen és határozottan kiállt a Szlovén Köztársaság függetlensége mellett. Ennek ellenére a következő hónapokban szembesült a hazai posztkommunista politikai elit valamint a szövetség és a hivatalos külföld fenyegetéseivel és, heves ellenállásba, akadályokba ütközött.

MAJDNEM MINDENKI ELLENÜNK VAN

1990-ben és 1991-ben Szlovénia függetlenségi törekvéseiben nemzetközileg túlnyomórészt elszigetelt volt. Ezt az elmúlt két évtizedben valahogy elfelejtették, vagy legalábbis elhomályosították. Az okok elemzése megmutatja, hogy miért történt ez.

A hazai és külföldi médiumok archívumai számos olyan felvételt tartalmaznak, amelyeken a szomszédos és más országok állami és diplomáciai képviselőinek nyilatkozatai közvetlenül kifejezték nemtetszésüket vagy nyíltan ellenezték a szlovén függetlenséget.

A legoptimistább vélemény, amely mellettünk szólt, az a mondat volt, amely elismerte, hogy Szlovénia függetlenné válhat, de csak a többi köztársaság és a föderáció beleegyezésével. Természetesen aki ezt állította, nagyon jól tudta, hogy a szövetségi hatóságok, a JLA és a legtöbb más köztársaság beleegyezése nem fog megszületni.

Annak ellenére, hogy megpróbálták elfelejteni és elhomályosítani ezt az ellenállást, többé-kevésbé ismert és alaposan dokumentált. Sajnos a történészek és a nemzetközi kapcsolatokra szakosodott szakemberek nem elemezték és dolgozták fel kellőképpen.

A negatív kritikák elindítása külföldön

Kevéssé ismertek a külföldi diplomáciai és hírszerzési képviselők által készített jelentések és következtetések. . A függetlenségi folyamat eseményeit Szlovéniából és a szomszédságból figyelemmel kísérő külföldi diplomaták kormányaik szkepticizmusa és többnyire személyes szkepticizmusa mellett szlovén tárgyalópartnereik is jelentősen hozzájárultak a negatív értékelésekhez A hírszerzési és diplomáciai jelentések, valamint a hazai és külföldi szolgálatok közötti telefonbeszélgetések leiratai, amelyeket a jelen almanachban közlünk, erre a szempontra is fényt derítenek. Az első megdöbbentő megállapítás ezek elolvasásakor az a felismerés, hogy valójában semmit sem titkoltak el a külföldiek elől titoktartási okokra hivatkozva, még az államtitkokat sem. Még a függetlenségről szóló alkotmányos törvény szigorúan bizalmas tervezetének tartalmára vonatkozó információkat is felolvasta egy olasz diplomatának a Szlovén Köztársaság elnökségének egyik tagja, Ciril Zlobec. Ugyanez volt a helyzet a függetlenség gondosan őrzött dátumával is, amelyről az országban csak kevesen tudtak. Az akkori ellenzék tagjai, különösen az LDS és a mai SD tagjai közölték a külföldi diplomatákkal és hírszerzőkkel a függetlenséggel kapcsolatos szkepticizmusukat vagy akár ellenállásukat. Néhányan közülük, mint például Franco Juri LDS-es képviselő bojkottálta a függetlenségi döntés bejelentését, míg mások, különösen a Szlovén Kommunisták Szövetségének (ZKS) utódai, másként nyilatkoztak a szlovén közvéleménynek és másként a külföldi forrásoknak. Mindketten hasonlóan negatívan viszonyultak a szlovén függetlenség minden intézkedéséhez, különösen a védelemmel kapcsolatosakhoz, amelyeket mélyen kigúnyoltak. Az ilyen megközelítés néhány példáját a Szlovén Függetlenség – Ellenállások, akadályok, árulás című fehér könyvben közöljük, amelyet 2013-ban adott ki a Szlovén Függetlenség Értékeiért Egyesület..

Az információ mint nagy előny

A Demos-kormány 1990. májusi eskütételétől a végleges nemzetközi elismerésig és az ENSZ-ben történő elfogadásig az illetékes szlovén intézmények igyekeztek figyelemmel kísérni a szomszédos országok, a nemzetközi intézmények és a világ legbefolyásosabb pártjainak Szlovéniával és a függetlenségi harccal kapcsolatos álláspontját. Saját diplomáciánk kezdetekben döcögött, a munka rendkívül nehéz volt, a legfontosabb eredményekhez külföldi és világszerte élő honfitársaink járultak hozzá. A jugoszláv diplomáciában szolgáló szlovének, néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve, nem voltak a függetlenség hívei, és tőlük még kevesebb hasznos információt kaptunk, mint a jugoszláv néphadsereg magas beosztású szlovén katonáitól.

A külföldi felek nézeteiről kapott információk útja:

– kormányok és nemzetközi szervezetek nyilvánosan bejelentett álláspontjai,

– a külföldről és a világból származó honfitársaink információi,

– a szlovén állam képviselőinek kapcsolatai külfölddel, különösen más országok diplomáciai személyzetével,

– a hazai hírszerző szolgálatok jelentései,

– külföldi szolgálatok jelentései, amelyekhez Szlovénia saját szolgálatainak munkája vagy információcsere (különösen a Horvát Köztársasággal).

Az utolsó pillanatig a legtöbb külföldi államférfi Jugoszlávia egységének megőrzése mellett érvelt (képünkön: Ante Markovič, a ZIS SFRJ elnöke, Budimir Lončar jugoszláv külügyminiszter és James Baker amerikai külügyminiszter 1991. június 21-én Belgrádban).

A Honvédelmi Minisztériumban a hírszerző szolgálatot csak a nemzetvédelem Manőverstruktúrájának megalakításakor hozták létre, és ezen időszak nagy részében kevesebb mint tíz hivatásos alkalmazottat számlált a hírszerzés. A gyenge személyi állomány ellenére ez a szolgálat a JLA-ban túlnyomórészt alacsonyabb beosztású szlovénekkel való hazafias együttműködés révén stratégiai szempontból fontos információkat gyűjtött, amelyek lehetővé tették az agresszióval szembeni ellenállás reális tervezését és a JLA szlovéniai kivonulásának taktikailag bölcs végrehajtását. Ezeken a forrásokon keresztül jutottunk olyan információkhoz is, amelyeket a külföldi diplomáciai képviselők megosztottak a JLA csúcstalálkozóján. A függetlenség végső szakaszában, különösen az 1991. májusi eseményektől kezdve a JLA Szlovéniából való kivonulásáig, ugyanazon év októberéig, a katonai hírszerző szolgálat munkája megerősödött. A JLA egyes kommunikációs létesítményeinek elfoglalásával és az agresszió kezdetén lefoglalt berendezésekkel a Védelmi Minisztérium Hírszerző és Biztonsági Szolgálata (OVS) elkezdte lehallgatni a JLA titkosított kommunikációját egészen Belgrádig.

Az 1990 végi átszervezés után a Belügyminisztérium Biztonsági Információs Szolgálata (VIS) saját erőforrásai révén szintén behatolt néhány hírszerzésben gazdag külföldi forrásba, és a külföldi szolgálatok és képviselők közötti kommunikáció ellenőrzésével legalább részben közvetlen, színfalak mögötti betekintést nyújtott a külső környezetbe. Ebből a forrásból fontos információkhoz jutottunk arról, hogy az agresszor, aki a jugoszláv diplomácia és a külföldi szolgálatok révén kiválóan hozzáférhetett harmadik országbeli forrásokhoz, milyen mértékben ismerte terveinket és a szlovén védelem tényleges képességeit. Sajnos a VIS-nek csak egy része, amely több száz alkalmazottat foglalkoztatott, állt megbízhatóan és szakmailag is a függetlenség mellett. A VIS másik, szintén nagyobb része passzív maradt, sőt ellenezte. Ahelyett, hogy a közvetlen veszéllyel foglalkoztak volna, inkább minden mással foglalkoztak, ami csak lehetséges. Így 1991. június 25-én, amikor a hadüzenetet Szlovéniának kiadták, a kormány a VIS-től kapott egy értékelést a román hadsereg helyzetéről. A VIS egyik Vrhnika-i tanklaktanyát őrző dolgozója állítólag elaludt, és nem vette észre, hogy egy tankoszlop hajtott át a kapun Ljubljana felé. Az okot, hogy a tankoszlop hangos zaját miért nem lehetett hallani, valószínűleg csak a VIS-ben ismerték.

Ciril Zlobec, a Szlovén Köztársaság elnökségének egyik tagja még a függetlenségről szóló alkotmányos törvény szigorúan bizalmas javaslatának tartalmáról szóló információkat is szabadon felolvasta egy olasz diplomatának

A szlovén közvélemény a két belügyi szolgálat különböző dokumentumainak folyóiratokban és könyvekben való közzététele révén számos részletet ismerhetett meg a színfalak mögül a Szlovénia elleni agresszió egyes aspektusairól hozott döntésekről és a többi ország képviselőinek hozzáállásáról.

Furcsa azonban, hogy ugyanezen vagy hasonló dokumentumok korábbi kiadványai, mint például a Fehér könyv a szlovén függetlenségről – Ellenállás, akadályok, árulásról, nem keltettek különösebb érdeklődést a történészek vagy más szakértők körében. Pedig ma Szlovéniában legalább ötször annyi szakértő van, mint a függetlenség idején.

Dgyes tények iránti érdektelenség és más tények elferdítése

A szlovén függetlenség kívülről és belülről történő ellenzése és akadályozása az elmúlt két évtizedben kevés érdeklődést és még kevesebb tudományos kutatást kapott. Sokkal több energiát fordítottak a függetlenség jelentőségének kitartó lekicsinylésére. Számos eseményt és nyilatkozatot elhallgattak vagy elferdítettek, míg másokat különösen kiemeltek. Az igazság elferdítése a függetlenség utáni rutin része volt. Az alapvető irányelv az volt: Relativizálni mindazt, ami a szlovénok többségi értékrendjét a függetlenség és a demokratizálódás idején, a szlovén tavasz idején alakította, és az ellenkező jelentéssel megnevezni. Az 1990. decemberi népszavazás óta a függetlenséget folyamatosan mindenféle probléma általános okaként ítélték el. A jelszavak évről évre közvetlenebbek és sokatmondóbbak voltak, egészen 2012-ig, amikor az úgynevezett népfelkeléseken transzparenseket tapasztaltunk az alábbi feliratokkal: “20 éve lopnak tőlünk.” vagy “20 év alatt ellopták tőlünk a vállalatokat és az államot.” vagy “20 év a korrupt politikai elitből elég” – mintha a mennyországban éltünk volna a függetlenség előtt, és mintha Szlovéniában nem lett volna olyan totalitárius rendszer, amelyben az országot teljesen ellopták az emberektől; minden bizonnyal sokkal inkább, mint ma, függetlenül minden aktuális problémától.

Kučan 1991 tavaszán írt híres levele óta a TO lefegyverzése elleni ellenállást és a szlovén állam védelmét fegyverletételként próbálják beállítani, és a Szlovéniának tulajdonított állami attribútumok megalapozását nem létező ügyként emlegetik. A manipuláció két évtizeden keresztül olyan intenzív volt, hogy az ebben az időszakban felnövő fiatalabb generációk a közmédia többségéből könnyen értesülhettek az úgynevezett Kitöröltek ügyéről; sokkal szélesebb körben, mint a szlovén állam létrejöttét lehetővé tevő intézkedésekről. Tíz évvel a megalakulás utáni nemzeti ünnepen, az állami ünnepségen megjelentek az első vörös csillagos zászlók. Először félénken, mert tudatában voltak annak, hogy a Szlovéniáért vívott háborúban legyőzött agresszor hadsereg szimbólumát képviselik, majd egyre agresszívebben, mintha az JLA megnyerte volna a háborút. A szónokok fő mondanivalója egy fokozatosan beépülő mondat volt, miszerint az úgynevezett Nemzeti Felszabadító Mozgalom (NOB) nélkül nem lenne független Szlovénia. Mintha a független Szlovénia 1945-ben jött volna létre, és nem 1991-ben. Ezáltal a függetlenség fontosságát eltörölték, vagy legalábbis csökkentették, amikor a törlésre tett kísérletek nem jártak sikerrel. Amikor az átmeneti baloldali kormányok voltak hatalmon, a két legnagyobb szlovén nemzeti ünnep, az államiság napja, valamint a függetlenség és egység napja alkalmából rendezett állami ünnepi programok a legjobb esetben üres, a nemzeti ünnepek céljához nem kapcsolódó események voltak, a legrosszabb esetben pedig tele voltak Szlovénia és azon értékek nyílt megcsúfolásával, amelyek a sikeres és közös függetlenségi vállalkozásban egyesítettek bennünket.

Másrészt szinte nem telt el hét az évben a Szlovén Nemzeti Felszabadító Mozgalom (ZZB) egyesületei által szervezett pompás és költséges ünnepségek nélkül, amelyek tele voltak gyűlöletbeszéddel és a másként gondolkodók fenyegetésével, totalitárius szimbólumok bemutatásával és bűncselekményekkel, hivatalos állami szimbólumok megrongálásával és katonai fegyverek illegális viselésével és felmutatásával. E tömegrendezvények résztvevői többnyire a ZZB fizetett tagjai voltak, mivel közülük mintegy 20 000-en még mindig havonta kiváltságos veteránjuttatásban részesülnek, annak ellenére, hogy sokan közülük 1945 után születtek. A kiváltságok bizonyos esetekben a leszármazottakra szálltak, mintha feudális fejedelemségben éltünk volna. Az ilyen, a Miloševič negyedszázaddal ezelőtti legintenzívebb kampányának gyűléseihez hasonló bacchanáliákat a 2012. december 24-i tisjei ZZB-gyűlés koronázta meg, ahol a veteránszervezet főtitkára, Mitja Klavora, aki egy évtizeddel a második világháború után született, ismét mészárlással fenyegetett minket.

A függetlenséget követően több éven át azzal a magyarázattal kellett visszaadni a katonai kitüntetéseket, hogy az ország elnöke törvényesen nem adományozhatta a Szabadságrendet olyan személyeknek, akiknek nem sok közük volt a függetlenséghez, sőt aktívan ellenezték azt. Tíz év elteltével kezdtek szándékosan zavart okozni a szimbólumokkal kapcsolatban. A függetlenség 15. évfordulóján vita kezdődött a szlovén hadsereg megalakulása és kora körül, a 20. évfordulón pedig az akkori köztársasági elnök még az úgynevezett függetlenségi harcosok felett is “mennydörgött”, mondván, hogy egyszer s mindenkorra le kell számolni ezzel az “érdemi” és átmeneti összevisszasággal. Szerencsére a választók többsége úgy döntött, hogy 2012 őszén nem választják újra. A függetlenség és különösen a szlovén hadsereg megszégyenítésének utolsó állomása nem sokkal a 22. évforduló előtt az utolsó védelmi miniszter kinevezése jelentette.

Az úgynevezett “háttérből jött bácsik” olyan személyt neveztek ki erre a posztra, aki 1991-ben nem csak közvetve, hanem aktívan, politikai tevékenységével és szavazatával ellenzett minden olyan intézkedést, amelyet Szlovénia védelmében alkalmaztak a JLA agressziójával szemben. “Nem vagyok tagja az LDS politikai pártnak, de ugyanazokat a gondolatokat és nézeteket vallom, mint Roman Jakič” – mondta Milan Aksentijević jugoszláv ezredes a gyűlésen, miután egy rendkívül kritikus időszakban együtt akadályozták a védelmi előkészületeket. Az almanach második fejezete számos konkrét példát tartalmaz a függetlenséget akadályozó intézkedésekre, amelyek Roman Jakič és a baloldali ellenzékhez tartozó támogatói aláírását viselik. Ha csak néhány módosításukat elfogadták volna a kulcsfontosságú védelmi jogszabályokhoz, Szlovénia nem lett volna képes sikeresen megvédeni magát a JLA 1991. júniusi erőszakos katonai beavatkozásával szemben.

A függetlenség idején az ellenzék gyakran hevesen ellenezte a szlovén függetlenségi törekvéseket (képünkön: Gregor Golobič, Zoran Thaler és Jožef Školč LDS-képviselők).

Operett helyett valódi katonai erő

Alapvető céljuk az volt, hogy aláássák Szlovénia erőfeszítéseit, egy hatékony védelmi rendszer kiépítésére. Ez a rendszer képes lett volna ellenállni Belgrád várható és határozott fellépésének, hogy erőszakkal megakadályozza függetlenségünket. Ezt a Szlovén Függetlenség Fehér Könyvének tucatnyi dokumentuma bizonyítja. Ezek közé tartoznak az JLA szlovén kommunista politikájának a TO lefegyverzésére irányuló erőfeszítései, amelyeket Dr. Jože Pučnik és Ivan Oman nagyon helyesen Szlovénia elárulásaként jellemzett; az úgynevezett Békedeklaráció, amely Szlovénia gyors egyoldalú lefegyverzését követelte, valamint az JLA tábornokai és belgrádi politikusok színfalak mögötti kapcsolatai, amelyekről a nyilvánosság időről időre új információkat tud meg, amikor megnyílnak a belgrádi levéltárak, vagy amikor a másik oldal valamelyik tagja emlékiratokat ír. Csak néhány év múlva vált világossá – amikor baloldali politikusok mindent megtettek azért, hogy az agresszor Konrad Kolšek tábornok szlovén útlevéllel rendelkezzen – hogy a Kolšek tábornok által 1991. június 27-én reggel Szlovéniának küldött, az JLA repülőgépei által röplapok formájában szétszórt, ultimátummal ellátott hivatalos hadüzenetet miért nem Milan Kučan főparancsnoknak és az elnökség elnökének, hanem Lojze Peterle miniszterelnöknek címezték, akinek az akkori alkotmány szerint gyakorlatilag semmilyen hatásköre nem volt a védelem területén. A korábbi kapcsolatok és megállapodások miatt Kolšek és más agresszorok nyilvánvalóan úgy tekintettek Milan Kučanra, mint egy olyan személyre, akire számíthatnak a “függetlenségi operett” utáni időszakban, amikor a Demos-kormány a megtört vezetés hatására felbomlik, és a katonai bíróságon vagy a kivégzőosztag előtt végzi.

A Ciril Ribičič vezette Demokratikus Megújulás Pártjának, amely a Szlovén Kommunisták Szövetségét váltotta fel, számos aggálya volt Szlovénia függetlenségével kapcsolatban.

A népszavazáson a függetlenség magas támogatottsága és a szlovén közvélemény – beleértve a baloldali pártok képviselőinek egyik frakcióját is – függetlenséggel kapcsolatos egyébként pozitív hangulata miatt a függetlenség ellenzői általában nem nyíltan ellenezték a függetlenséget, hanem inkább közvetett taktikát alkalmaztak. Ezt az 1991 tavaszán népszerűvé vált jelszavak is tükrözték, például “Függetlenség igen, de békésen. “, vagy: “Függetlenség igen, de hadsereg nélkül.”, vagy: “A népszavazáson kifejezett népakaratot meg kell valósítani, de csak tárgyalások és megállapodások útján.”, vagy: “Függetlenség igen, de hadsereg nélkül.”, vagy: “A szlovénok nem a háborúra szavaztak a népszavazáson! “Szlovénia függetlenségi nyilatkozatának együtt kell járnia a többi köztársasággal való tárgyalások azonnali megkezdésével egy új konföderatív unióról.”

Ráadásul nem csak jelszavakról volt szó; 1991 tavaszán a szlovén baloldali pártok, különösen a ZKS utódja és az akkori SD elődje, a volt Jugoszlávia más tagköztársaságainak egykori kommunista pártjaival való találkozókra került sor. Az egyik ilyen találkozót, amelyet Ciril Ribičič és elvtársai a boszniai és horvát kommunistákkal tartottak Otočecben, nagy újságcímek kísérték az egész volt Jugoszláviában, és új jugoszláv integrációra szólítva fel.

A szlovén függetlenség hazai és külföldi ellenzőinek számítása a megtört vezetés elvárásán alapult. Úgy kalkuláltak, hogy a független Szlovénia eufórikusan meghirdetésre kerül, de nem valósul meg. (“Az álmok ma még megengedettek, holnap új nap lesz! “) Abban a hitben hittek és igyekeztek ehhez a lehető legnagyobb mértékben hozzájárulni, hogy a szlovén védelmi erők nem lesznek képesek megszállni a határátkelőket és az ország kulcsfontosságú infrastrukturális pontjait, és korlátozni az JLA manőverét, és hogy néhány nap múlva az egész úgy alakul, mint egy operett epizód, ami után mindenki számára világos lesz az országban, hogy el vagyunk szigetelve a Nyugattól, nem mi irányítjuk a saját területünket, senki nem segít, senki nem ismer el minket, és betonfalba verjük a fejünket.

Egy ilyen eredmény után várható volt a Demosz-koalíció felbomlása és a kormány bukása, majd a hatalom teljes átvétele. Bizonyára a független Szlovénia álmának végét is várták, a szlovénok megmentőinek látták magukat a veszélyes demoszi kalandorokkal szemben. Vagy ahogy az akkori LDS elnöke mondta: “Jobb száz évig tárgyalni a független Szlovéniáért, mint egy napig harcolni”. Ezeket a várakozásokat szó szerint megerősítik az akkori miniszterelnök, Ante Markovič visszaemlékezései, amelyeket szintén a jelen almanach következő részében közlünk, és amelyek az ő és a szlovén baloldali ellenzék találkozójáról szólnak, közvetlenül a háború előtt, 1991. június 12-én:

\”Markovičnak az ellenzékkel folytatott beszélgetése közös értékelést adott arról, hogy a kormányzó Demosban olyan ellentmondások vannak, hogy csak június 26. tartja össze. Ha június 26-án nem történik semmi, ami a Demos-kör megerősítését szolgálná, akkor nem sok remény marad a kormány számára, pontosabban: ha június 26-a után elindul egy olyan folyamat, amely egyszerre fut mindkét irányba, a függetlenség és a reintegráció felé, akkor a Demos-kormány nyáron, de legkésőbb szeptemberben megbukik.”.

Markovič a szlovén baloldali ellenzékkel való találkozója után Franjo Tudman horvát elnököt is meggyőzte arról, hogy Szlovéniában is valószínűsíthető egy ilyen fordulat. Tudman évekkel később a szlovéniai operettháborúról beszélt, ezzel is leplezve Markovič támogatását. 1991. június 27-én azonban megszegte a tett ígéretet és az aláírt megállapodást a két ország közös ellenállásáról a JLA agressziója esetén. Az operett függetlenséget Horvátország ténylegesen 1991 júniusában hajtotta végre, amikor kikiáltotta saját függetlenségét, de nem vette át a tényleges hatalmat. Az ár, amelyet Horvátország életével fizetett Tudman naivitásáért, óriási volt.

Magam is tanúja voltam jó néhány hasonló nyílt jóslatnak és célzásnak szlovén baloldali politikusok részéről, nem beszélve külföldi diplomatákról. Néhányan a köztársaság akkori elnökségében, a miniszterelnök-helyettes és a háború előtt néhány hónappal lemondott pénzügyminisztere, és sok más “tiszteletreméltó” állampolgár is hasonlóan vélekedett. Egyikükkel, aki akkoriban nagy karriert futott be a független Szlovéniában, közvetlenül a háború előtt találkoztam a Kongresni trg téren.

Kissé gúnyos hangon mondta nekem: “Egy független államhoz nem vízió kell, hanem megosztottság”. Nem magyaráztam meg neki, hogy nekünk az is megvolt, mert úgysem hitte volna el.

Ivan Omán, a Szlovén Köztársaság egykori elnökségi tagja az elnökségben egyedüliként következetesen támogatta az agresszió elleni védekezésre való felkészülést. Az ő elbeszélése és többszörösen nyilvánosan rögzített előadása szerint, Dr. Jože Pučnik – a népszavazási törényről szóló 1990. novemberi tárgyalások sok szünetének egyikében – megkérdezte a mai SD főképviselőjétől, hogy miért bonyolították túl és alapvetően miért elleneztek minden függetlenségi javaslatot? Azt válaszolta neki, meg kell értenie, hogy ők és politikai elképzeléseikj nem a függetlenségben látják a jövőjüket.

A Demosz 1990. áprilisi választási győzelme óta a szlovén baloldal a valódi függetlenség megteremtése ellen dolgozott, bár időnként ezt nyilvánosan titkolta Legfontosabb akcióik június 26-ig a következők voltak:

1. A Területi Védelem leszerelése 1990 májusában, minden lehetséges módon segítve az JLA-t. Ezt az almanach első fejezete tárgyalja.

2. Az ún. békenyilatkozat 1991 februárjában, amely egyenesen a már “alig felfegyverzett Szlovénia” gyors egyoldalú lefegyverzését követelte.

3. A függetlenséget biztosító intézkedések (védelmi törvény, hadkötelezettségi törvény, védelmi költségvetés) elleni következetes szavazás a Képviselőházban. A felsorolt törvények mindegyikét alig néhány szavazattal fogadta el a demokrata többség. Erről az almanach második fejezetében lesz szó.

4. A külföldi szolgálatok és diplomaták tájékoztatása a függetlenségre vonatkozó operatív tervek legfontosabb államtitkairól (pontos időpont, a föderáció azon funkcióinak felsorolása, amelyeket Szlovénia ténylegesen saját kezébe szándékozott venni).

5. Anton Drobnič főállamügyész lemondatására vonatkozó petíció, amelyet néhány nappal a független Szlovénia kikiáltása előtt Milan Kučan és Spomenka Hribar vezetésével küldtek el a nyilvánosságnak (ő ajánlotta fel nekem, hogy írjam alá az elnöki hivatalban). Közvetlenül a háború előtt ezzel akarták még jobban felrázni a Demoszt, mivel a petíciót az SDZ és a szlovéniai zöldek néhány prominens politikusa is aláírta.

6. A rendőrségi szakszervezet sztrájkfelhívása 1991. június 27-re.

Egyes szlovén újságokban különböző szerzők nyíltan ellenezték Szlovénia függetlenségét (képünkön: cikk a Mladina 1991. május 21-i számában: “Független Szlovénia? Nem, köszönöm!”).

1991. június 25-én Szlovénia ténylegesen átvette a korábbi szövetségi hatáskörök többségét (határ, vám, monetáris politika, légtérellenőrzés, devizaműveletek és -ellenőrzés), és június 26-án, általános népi támogatással és örömmel kikiáltotta függetlenségét. Ugyanezen és a következő napon sikeresen ellenállt az első agressziós hullámnak. Egyes baloldali politikusok kételkedtek az “operett függetlenségi nyilatkozat” sikerében. Főnökeik mindent elkövettek, hogy egy ilyen helyzetből is öncélú, kicsinyes politikai hasznot húzzanak.

Piero Fassino, az olasz baloldali kormányok egykori igazságügyi, külkereskedelmi minisztere, külügyminiszter-helyettese és a Szocialista Internacionálé főképviselője, könyvet jelentetett meg Szenvedélyből cimmel (Per passione, Milano, 2003), amelyben a 292. oldalon arról ír, hogy 1991. június 27-én Ljubljanában meglátogatta Milan Kučant és Ciril Ribičičet, akik könyörögtek neki (sollecitando), hogy “az olasz és az európai baloldal ne adja át a volt jugoszláv köztársaságok függetlenségét a jobboldalnak”. A látogatást követő hónapokban az olasz szocialista külügyminiszter, Gianni de Michelis volt az, aki európai politikusként a legtöbb kritikát fogalmazta meg a szlovén államiság rovására. Csak az utolsó pillanatban egyezett bele Szlovénia európai elismerésébe. Élesen támadta Francesco Cossiga olasz elnököt is, aki 1992. január 17-én, – miután az Európai Unió elismerte Szlovéniát -, hazánkba látogatott, Ennek ellenére Milan Kučan nem sokkal később a Szabadság Érdemrenddel tüntette ki de Michaelist, és nagyon jól tudta, hogy miért..

Jaša Zlobec és Franco Juri (a képen Ciril Ribičič és Lev Kreft társaságában), a függetlenséghez szükséges összes intézkedésnek legszélsőségesebb képviselőházi ellenzői később Szlovénia nagykövetei lettek.

A szlovén függetlenség ellenzői számára nem úgy alakult, ahogyan azt várták. Szlovénia nem tört meg. Az JLA és mindazok, akik – mint a JBTZ-folyamat vagy a szlovén TO lefegyverzése mellett kardoskodtak – arra számítottak, hogy a JLA elvégzi helyettük a piszkos munkát, Nem számitottak arra, hogy beleütköznek a szlovén elszántságba és a komoly védelmi előkészületek falába.

Azok bosszúja, akiktől ellopták az JSZSZK-t

A bosszú nem maradt el. Befolyásos személyek (őket senki sem vonta felelősségre hazaárulásért vagy egyéb tetteikért) ahelyett, hogy őszintén beismerték volna, hogy tévedtek, vagy legalábbis hallgattak volna, közvetlenül a háború után és a nemzetközi elismerés előtt propagandakampányt indítottak a függetlenségi aktivisták ellen, Meg akarták buktatni a Demosz egyes tagjait, majd a kormányt.

Másrészt azokat az egyéneket, akik a függetlenség ellenes tevékenységükkel a leginkább kitettek magukért, vagy ellenezték a függetlenséget biztosító intézkedéseket, szakmai és személyes kvalitásaiktól függetlenül gyorsan előléptették. Amikor a szlovén parlamentben a függetlenséggel kapcsolatos kulcsfontosságú döntések meghozatalakor az ellenzékről, az obstrukcióról és az általános helytelen viselkedésről szóló összefoglalókat olvassuk, vagy a 4. fejezetben a helyi szinten és általában a politikában az agresszorral való paktumkötésről szóló dokumentumokat és feljegyzéseket olvassuk, gyakorlatilag egyetlen olyan névvel sem találkozunk, akit így vagy úgy, de nyilvánosan bíráltak vagy elítéltek volna olyan cselekedetekért, amelyeket a történelem vitathatatlanul elhibázottnak, sőt károsnak minősített.

Az akkori LDS elnöke, Jožef Školč kulturális miniszter, sőt a nemzetgyűlés elnöke lett; a Szlovén Köztársaság elnökségének tagja; Ciril Zlobec, aki szigorúan titkos államtitkot fedett fel a külföldi szolgálatoknak ciklusa végéig az elnökség tagja maradt, sőt a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia alelnöke lett; Ciril Ribičič, aki Szlovénia nemzetközi elismerése ellen irányuló külpolitikát folytatott, alkotmánybíró lett, sőt a Velencei Nemzetközi Jogi Bizottság tagja. A Marković vezette Szociáldemokrata Unió egyik tagja, Rado Bohinc tudományos, majd belügyminiszter, később a Primorszka Egyetem kancellárja lett. Franco Juri és Jaša Zlobec a függetlenséghez szükséges minden intézkedés legszélsőségesebb ellenzői voltak a Képviselőházban, annak az országnak a nagykövetei lettek, amelyet születésekor elleneztek. A függetlenség akadályozásában lelkes cinkosuk, Roman Jakič védelmi minister, Aurelio Juri pedig az Európai Parlament tagja lett, Sergij Peljhan kulturális miniszter. Jože Mencinger, aki néhány hónappal a háború előtt dezertált a kormányból, mondván, hogy nem hisz a függetlenségben, a ljubljanai egyetem rektora és a Bajt Intézet tulajdonosa lett. Marko Kranjec, aki a dezertálásban társa volt, előbb nagykövet, majd a Szlovén Bank kormányzója lett. A lista túl hosszú ahhoz, hogy mindenkit felsoroljunk. Azok az újságírók és szerkesztők, akik a függetlenséget nyiltan ellenezték és kételyeket szítottak, szintén rendkívül gyorsan előre törtek. Az akadémiai körökben hasonlóan fényes karrier várt azokra, akik a független Szlovéniáról való népszavazást, majd később magát a függetlenséget is aktívan ellenezték. A minta a gazdaságra is áttevődött. A privatizáció első hullámában a legtöbb vállalatot olyan személyek “privatizálták”, akik két évvel korábban még Szlovénia gazdasági túlélésének lehetőségét siratták. A második hullámban viszont ők vagy leszármazottaik voltak azok, akik kiváltságos politikai hiteleket kaptak az állami tulajdonú bankoktól. A hírhedt Veno Karbone alias Neven Borak Kučan elnöki tisztségéből a miniszterelnöki székbe került, majd a “nemzeti érdekek” védelmezője lett a versenyvédő álcája alatt, megakadályozva a külföldi befektetők érkezését és a hazai mágnások versenyét, később pedig a szürke eminenciás pozíciót foglalta el a Szlovén Bankban.

A Belgrádtól való sikeres függetlenedés ellenére az új időkről való álmodozás csak egy napig tartott. A társadalomban a promóciós mechanizmusok a fejük tetejére álltak. Minél inkább ellenezte valaki a függetlenséget, vagy minél szkeptikusabb volt, és minél inkább kötődött valaki családilag, politikailag vagy érzelmileg az egykori Jugoszláviához annál nagyobb esélye volt karrierre és politikai sikerre a független Szlovéniában. Fáradhatatlanul dolgoztak kicsiben, Triglav és Kolpa között, hogy létrehozzák a kommunista pasalukot, amelyet Triglav és Vardar között elvesztettek. És bizonyos mértékig sikerült is nekik. Ma az egykori SZSZK területén kialakult országok közül csak Szlovéniában található sok rendezvényen a kommunista és jugoszláv ikonográfia, és csak Szlovéniában kapnak még mindig különleges nyugdíjkiegészítést a volt jugoszláv kommunista tisztviselők.

A szlovén függetlenség lejáratására irányuló kampány a mai napig tart: a fegyverkereskedelem vádjától az úgynevezett kitöröltekig és a Háborús Veteránok Szlovéniáért Egyesület elnökének kijelentéseiig, miszerint a függetlenség volt az, ami megosztotta a korábban egységes szlovén nemzetet. Ahogy a függetlenséget közvetlenül megtapasztaló generáció emléke halványul, úgy válnak a lejáratás szereplői évről évre agresszívebbé. Aki rámutatott a manipulációkra, azt a média lejáratta és nevetségessé tette. Az egykori SDV hálózata, amelynek több mint 10 000 alkalmazottja összefonódott az igazságügyi és rendőri apparátussal, olyan félállami intézményekkel, mint a korrupciós bizottság vagy az információs biztos, valamint magánnyomozó-irodák, továbbra is agresszívan aktív maradt.

miután egy rövid szünet után a függetlenség elhalványult. A baloldal médiamonopóliuma a függetlenség kikiáltása idején rövid időre visszavonulót fújt. de 1992 óta újra erősödik, évről évre csökkenti a függetlenség jelentőségét, és az úgynevezett Nemzeti Felszabadító Háború (NOB) forradalmi vívmányait dicsőíti.

A történelemtorzítással szembeni ellenállás ma gyakorlatilag lehetetlen lenne, ha nem őrződtek volna meg a jó két évtizeddel ezelőtti dokumentumok és feljegyzések, nem lenne néhány korrekt történész és az emlékirataikat megíró résztvevők erőfeszítése. Többé-kevésbé ugyanazok a szereplők, akik 1941-től kezdve minden módon meg akarták akadályozni a történelem drasztikus meghamisításának feltárását, akik naponta nyilvánosan állították, hogy nem hagyják a “történelemhamisitást” (értsd: nem engedik az igazságot), ugyanakkor a totalitárius rendszerből átvitték a történelemtorzítás módszereit a függetlenség utáni korszakra. Az 1941-1990 közötti torzított történelem védelmében ugyanezt a munkát használták az 1990 utáni időszakra is. A napi agymosás a tömegmédián keresztül történik, és ennek alapját kommentárok, szimpóziumok, iskolai tankönyvek és műsorok, valamint dokumentumfilmek vagy kvázi-dokumentumfilmes adások tartalmazzák.

Mindezt természetesen az adófizetők pénzéből fizetik.

Egyes szlovén újságokban különböző szerzők nyíltan ellenezték a szlovén függetlenséget. Erről számos cikket találhatunk a ”Szlovén függetlenség fehér könyve – Ellenállás, akadályok, árulás” című könyvben. Ezekből a cikkekből egy különleges válogatás a ljubljanai Szlovén Függetlenségi Múzeumban is megtekinthető (lásd a fenti képeket). A függetlenség kivívására irányuló törekvéseket a baloldali irányítású szlovén média, különösen a Mladina és a Dnevnik nevetségessé tette. A fekete pöttyös “vicc” a Mladina 1990. január 26-i számából származik, Miran Lesjak szerkesztésében. A fekete pont alá cinikusan, kis betűkkel írták: “Gyakorlat 1: Nézz egyenesen a fekete pontba olyan sokáig, hogy meglásd a független Szlovéniát. Ismételd meg a gyakorlatot minden nap”. Hasonló akciókat hajtott végre Franco Juri LDS-es képviselő is karikatúráival a Delóban, majd később a Dnevnikben.

A független Szlovénia alapjai a szlovén tavasz értékei – az JSZSZK megalapítása bűncselekmény volt

A szlovén alkotmány tartalmazza annak az eskünek a szövegét, amelyet a megválasztás után minden vezető állami tisztségviselő elmond. Az esküvel vállalják, hogy “tiszteletben tartják az alkotmányt, lelkiismeretük szerint cselekszenek, és minden erejükkel Szlovénia jólétére törekszenek”. Igen egyszerű a teszt, amellyel megállapíthatjuk, hogy egy egyén, csoport, politikai párt vagy politikai opció cselekedete, magatartása vagy programja valóban összhangban van-e az alkotmányos esküvel,.

Ha egy egyén, csoport, párt vagy politikai opció előtérbe helyezi és hangsúlyozza a szlovén függetlenség értékeit, eseményeit és vívmányait, amelyek a világ térképére helyeztek minket, és amelyekben a szlovénok messze a legegységesebbek a történelmük során, akkor az az alkotmányos eskü szövegének és szellemének megfelelően működik.

Amikor azonban egy egyén, csoport, párt vagy politikai opció azokat az eseményeket és időket hozza előtérbe, amelyek megosztottak és tönkretettek minket mint nemzetet, akkor az az alkotmányos eskü szövegével és szellemével ellentétesen cselekszik. És a szlovén nemzet számára nem volt pusztítóbb időszak, mint a testvérgyilkos kommunista forradalom, amellyel a bűnöző klikk kihasználta a megszállás nehéz időszakát és a szlovénok őszinte hazafias érzéseit, hogy erőszakkal ragadja magához a hatalmat. Ma már könnyen megismerhetünk bárkit ezen a lakmuszpapíron keresztül. Aki az 1991-es testvérháború idejét dicsőítő, sosem volt őszintén a függetlenség híve. A szlovén állam, amely akkor a nép elsöprő egyetértésével jött létre, a politika széttagoltsága ellenére, a széteső SFRJ véres alapjainak alapvető megtagadása volt..

Mint azt már régóta tudjuk, és mint az a bemutatott dokumentumokból részletesebben is kiderül, nem mindenki volt a függetlenség híve. A népszavazás eredményei szerint mintegy 200 000 ember és a szlovéniai posztkommunista nómenklatúra nagy része, a volt SZSZK többi részének nagy része és a világpolitika nagy része hivatalosan ellenezte Szlovénia függetlenségét. A függetlenség 200 000 hazai ellenzője között mintegy 50 000 szélsőséges volt. Néhányan közülük fegyverrel a kezükben vettek részt a Szlovénia elleni agresszióban, mások undorodva megtagadták a szlovén állampolgárságot, és az JLA veresége után kivándoroltak az országból. Néhányan maradtak, és a szlovén baloldali pártokban találtak menedéket. Sokan, akik megtagadták a szlovén állampolgárságot és a legyőzött hadsereggel együtt vagy még korábban elhagyták Szlovéniát, néhány év múlva kezdtek visszatérni, amikor Szlovénia fejlődött, amikor a volt Jugoszlávia más részei lemaradtak, és amikor az átlagnyugdíj hazánkban tízszer magasabb volt, mint Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában. Először csendben, majd egyre hangosabban kezdett kialakulni az úgynevezett kitöröltek csoportja. Azt a néhány száz indokolt esetet, amikor egyének szerették volna rendezni a külföldi státuszt vagy akár az állampolgárságot, de objektív okok miatt nem jártak sikerrel, több ezer spekuláns követte, akik Szlovéniát születése idején elárulták, és ma a szlovénellenes baloldali politika segítségével kártérítést követelnek a szlovén adófizetőktől.

Az akadályok, az ellenállás és az árulások ellenére Szlovénia Belgrádtól való függetlensége sikerült. De volt egy másik lehetőség is …

Forrás: Association for the Values of Slovenian Independence: “White Book of Slovenian Independence – Oppositions, Obstacles, Betrayal.”  (A szlovén függetlenség értékeiért Egyesület: “A szlovén függetlenség fehér könyve – Ellenállások, akadályok, árulás.” Nova obzorja, d. o. o., Ljubljana 2013.

2013. április 27-én Ljubljanában a teljes szlovén állami vezetés részt vett a kommunista díszletekkel tarkított ünnepségen, amely azokra az időkre emlékeztetett, amikor még létezett a totalitárius Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság.

A szlovén függetlenség fehér könyve – Ellenállások, akadályok, árulás

A “Háború Szlovéniáért” című antológiában megjelent dokumentumok, amelyek időben követik egymást, világosan megmutatják, hogyan zajlott a JLA agressziója Szlovénia ellen, hogyan védekeztünk és mentettük meg magunkat, és hogyan győztük le katonailag a Jugoszláv Szövetségi Hadsereget.

Janez Janša a Szlovén Demokratikus Unió alelnöke, 1990-ben a Szlovén Köztársaság első demokratikusan megválasztott Képviselőházának tagja és Szlovénia függetlenné válásának idején, 1990-1992-ben védelmi miniszter volt. Ma a Szlovén Demokrata Párt elnöke és harmadszorra a Szlovén Köztársaság miniszterelnöke.

(1) A JLA elfogott tagjai tartományok szerint
A JLA összes felvett tagja: 2.663
Ebből tisztek és tiszthelyettesek: 253
Tisztek és altisztek / Civilek / Katonák

(2) A JLA átlépett tagjai tartományok szerint
Átkerült tagok összesen JLA: 3,090
Ebből tisztek és altisztek: 281
Tisztek és altisztek / Civilek / Katonák

(3) A TO és a JLA halott és sebesült tagjai tartományok szerint
JLA halottak / JLA sebesültek
TO halottak / TO sebesültek

Az összes TO-tag száma napok szerint

A harci műveletek során elkobzott hadianyagok
Gyalogsági fegyverek
Páncéltörő fegyverek
Légvédelmi fegyverek
Páncélozott járművek
Gépjárművek
Tüzérségi fegyverek
Összeköttetések eszközei
Elektronikus eszközök

Az Infograf a TO harci műveleteiben elkobzott fegyverzet és haditechnikai eszközök mennyiségét ábrázolja. A grafikonon felsorolt pénzeszközökön kívül 1991. június 26. és július 17. között a TO RS kb. 7 millió darab lőszert foglalt le gyalogsági fegyverekhez, 20 000 darab lőszert különböző páncéltörő és légvédelmi fegyverekhez, kb. 400 000 tonna aknát és kis mennyiségű szállásmesteri, egészségügyi és ABKO felszerelést. Ezek a mennyiségek nem tartalmazzák a rendőrség által az ellenségeskedések során elkobzott fegyvereket és felszereléseket.

Janez Janša, mint a Szlovén Köztársaság miniszterelnöke a szlovén hadsereg napja alkalmából rendezett főünnepségre való megérkezésekor, 2021. május 15-én.

Harminc évvel Szlovénia függetlenségének elnyerése után a szlovén hadsereg ismét lépést tart a korral, és készen áll a jelen számos kihívására.

A Szlovéniáért vívott háború elemzése

Európa, és különösen az Európai Unió ma nagyrészt a béke és legalábbis a viszonylagos fejlődés színtere, de az EU magjában élő, saját állam nélküli nemzetek egy része mégis arra törekszik, hogy nemzetként és önálló entitásként jelenjen meg a nemzetközi közösségben.

A katalánok népszavazáson szeretnének dönteni arról, hogy elszakadjanak-e a demokratikus Spanyolországtól, a skótok pedig arról, hogy az Egyesült Királyság részei maradjanak-e vagy sem. Még szélesebb körben a Föld nevű bolygón ma sok olyan nemzet van, amely sokkal nagyobb, mint Szlovénia, de nincs saját országa, bár néhány kivételtől eltekintve általában mindenki ezt szeretné. A szlovénok nemrég kivívták a jogot a saját országukra.

A nemzet értékközpontja

Minden nemzetépítő nemzet történetében van egy meghatározott időpont, amely lehetővé tette, hogy a nemzet szuverénné, azaz saját urává váljon. Egy ilyen időpontot, amely általában olyan eseményekhez kötődik, amelyek lehetővé tették a függetlenséget, a világtérképen való elhelyezkedést és a nemzetközi elismerést, a nemzetek “szentként” tisztelnek, ezért nemzeti ünnepeket szentelnek neki, városokat, tereket, utcákat vagy kitüntetéseket neveznek el róla, és rendezvényeket szerveznek az ünneplésére. Az ilyen időszak pozitív hozzáállást vált ki a nemzet polgárainak vagy tagjainak többségéből. Egy ilyen időpont a nemzet értékközpontját képviseli. Számunkra, szlovénok számára ez a függetlenség ideje. Ezen az 1987-től 1992-ig tartó történelmi időszakon belül kiemelkednek a Szlovéniáért vívott háború napjai. Ezek voltak azok a hetek, napok és órák 1991 júniusában és júliusában, amikor minden a tét volt. A szlovénok független és európai jövője, a demokratikus rendszer, a vallásunk és az alkotmányunk, a jólét és az életünk. Ezek voltak azok a napok, amikor a nemzet – amelyet 1990 májusában lefegyvereztek – ismét kiállt jogaiért, kikiáltotta Szlovénia függetlenségét és ellenállt a Jugoszláv Néphadsereg agressziójának.

Ezekben a napokban a szlovénok egy kis százaléka, akik a nemzet tömeges támogatásával minden rendelkezésre álló fegyvert magukhoz ragadtak, és a polgári védelemmel együtt szembeszálltak Európa technikailag ötödik legerősebb hadseregével, bátorságukkal megvalósították a lehetetlent, és megírták a szlovén nemzet függetlenné válásának záró felvonását. A szlovének bátorságát akkoriban az egész világ csodálta. A világ legerősebb országainak képviselői, akik néhány nappal a háború előtt még azt állították, hogy soha nem fognak elismerni minket, bátorságunknak köszönhetően megváltoztatták álláspontjukat.

Néhány nap alatt a világsajtó megváltoztatta a Szlovéniához való hozzáállását, és átállt a mi oldalunkra. A People című nagy példányszámú amerikai magazin “The Mouse That Roared” címmel cikket közölt a Szlovéniáért vívott háborúról. A szlovénok világszerte egy emberként vonultak ki a nagyvárosok utcáira, levelekkel és felhívásokkal árasztották el a kormányokat, és támogatták hazájuk harcát Góliát ellen. Annak ellenére, hogy a baloldali politika egy része ellenezte a függetlenséget, a nemzet egységes volt. Olyan egységes, mint még soha, és nagyon bátor. Ezek voltak “a legszebb órák”, a szent órák, a szlovén nemzet magaslatai. Felemelkedtünk és túléltük.

A számok is sokat mondanak

Ezt a vitathatatlan történelmi tényt nem lehet megváltoztatni vagy elferdíteni. Nem lehet elfelejteni vagy beárnyékolni sem, bár 1991 óta folyamatosan próbálkoznak ezzel. “Volt egyáltalán háború Szlovéniában?” – kérdezték egyesek gúnyosan, de természetesen csak akkor, amikor 1991 októberében az utolsó agresszor katona is elhagyta Szlovéniát. A szlovén függetlenség ellenzői azt állítják, hogy Szlovéniában egyáltalán nem is volt igazi háború,Ők egyre hangosabbá váltak és a média is egyre jobban támogatta őket a Szlovénia elleni JLA-agresszió óta eltelt években. Paradox módon a szerb történészeknek nincsenek kétségeik a háború felől. Két szerb történész könyve (Kosta Nikolič, Vladimir Petrovič: War in Slovenia / June-July 1991, Documents of the Presidency of the SFRY, Institute of Contemporary History, Belgrade 2012) címe egyértelmű: War in Slovenia.

A jugoszláv néphadsereg tábornokai és az SFRJ politikusai, akik tankokat és csapatokat küldtek fölénk, azt állítják, hogy megvédték Jugoszláviát és nemzetközileg elismert határait, és a háború tényét nem tagadják. Még azt sem tagadják, hogy Szlovéniában vereséget szenvedtek.

Az 5. katonai körzet JLA tisztjei, akik operatívan vezették a Szlovénia elleni agressziót, emlékirataikban részletesen leírják, hogyan élték meg azokat a júniusi és júliusi napokat 1991-ben, és hogyan “nehezedett rájuk a szlovéniai vereség keserűsége”. Az első agressziós hullám veresége miatt az 5. katonai körzet parancsnokát, Konrad Kolšek tábornokot a 3. katonai körzet akkori parancsnoka, Žiko Avramovič tábornok váltotta fel. Két nappal érkezése után azonban Avramovičot elérte Kolšek sorsa, és még súlyosabb vereséget szenvedett.

A számok is szóhoz jutottak. 1991. június 26-án a JLA 22 000 katonát, tisztet és altisztet számláló egységekkel indított agressziót Szlovénia ellen. A Háború Szlovéniáért című könyvben megjelent elemzésekből kiderül, hogy az JLA-nak 48 halottja és 116 sebesültje volt a Szlovéniáért vívott háborúban, a TO egységei 2663 tagját ejtették foglyul a harcokban, míg 3090 önként átmenekült a szlovén oldalra.

A gorenjskai Komenda közelében a helyiek a páncélozott járművek mellett álló agresszor JLA katonáit nézik 1991. június 27-én, a Szlovéniáért vívott háború kezdetén.

A 22 000 tagból az JLA a harcok alig több mint 7 napja alatt legalább 5917 főt, azaz több mint negyedét vesztette el, köztük aránytalanul nagy arányban – legalább 534 fő – aktív szolgálatot teljesítő tiszteket és altiszteket.

Az első összehasonlításhoz: A TO RS-nek (a baleseti veszteségeket is figyelembe véve) 9 halottja és 44 sebesültje volt, a szlovén rendőrségnek pedig 4 halottja. A JLA csak egy TO tisztet ejtett foglyul. A TO-ból senki sem került át a JLA-hoz.

Második összehasonlításként (mert az 1991-es nem háborúról szóló becsmérlő és lenéző szavak főleg a ZZB tagjaitól származnak): 1941. április 6. és 1945. május 9. között a szlovén partizánegységek a maguk súlyos veszteségeivel a megszálló olasz és német erők jóval kevesebb tagját semlegesítették, mint amennyit a TO és a rendőrség a Szlovéniáért folytatott háború tíz napja alatt elért, annak ellenére, hogy a második világháború alatt a két említett megszálló főleg másodosztályú katonai alakulatokat küldött Szlovéniába, pontosan ugyanolyan fegyverzettel.

Mivel a Kolšek és Avramovič tábornokok által Szlovéniába küldött erősítéseket a bevonuláskor többnyire leállították, a Szlovéniában maradt JLA-egységek a Brioni-megállapodás előtti időszakban stratégiailag minden tekintetben teljesen alárendelt helyzetben voltak. Június 26-án a jugoszláv néphadsereg nemcsak technikailag, hanem létszámban is aránytalanul erősebben kezdte meg a háborút. Szlovénia még annyi TO-tagot sem volt képes fegyverbe hívni, mint amennyivel az JLA közvetlenül a területünkön rendelkezett. Ennek oka természetesen a fegyverzet hiánya volt. Alig 10 nappal később a helyzet teljesen megváltozott Szlovénia javára. Szlovénia az elkobzott fegyverek és felszerelések révén már július 5-én 35.300 katonáját (a rendőrség tagjait nem számítva) tudta felfegyverezni, és a megszerzett nehézfegyverek, különösen a páncéltörő és légvédelmi fegyverek segítségével sikeres ellenállásra számíthatott minden olyan erővel szemben, amelyet Jugoszlávia a fiatal szlovén állam ellen küldhet.

Ez a tény döntően befolyásolta Milošević stratégiájának megváltoztatását. Eredeti terve, az A terv – a JLA és az SFRJ adminisztráció segítségével egy centralizált Jugoszlávia létrehozása a korábbi határokon belül és közvetlen szerb uralom alatt – a JLA szlovéniai vereségével megbukott. 1991. július 10-e körül a szerb vezetés végül úgy döntött, hogy áttér a B tervre, egy Nagy-Szerbia megalakítására.

Pillanatképek a Szlovén Köztársaság védelmét irányító koordinációs csoport műveleti szobájából 1991. július elején.

A Szlovéniáért vívott háború dokumentumai

A Háború Szlovéniáért című almanachban közzétett dokumentumok általában időrendben követik keletkezésük sorrendjét.

A bemutatás a koordinációs szerv állandó munkacsoportjának felállításáról szóló, 1991. május 7-én kiadott utasítással kezdődik. A koordinációs csoport (a továbbiakban is Szlovén Védelmi Parancsnokság, koordináció vagy parancsnokság) 1991. március 18-i időben történő felállításának és a készenléti állapot május eleji bevezetésének köszönhetően eléggé felkészültek voltunk ahhoz, hogy megbirkózzunk az JLA elleni első komolyabb erődemonstrációjával a pekrei incidensnél.

A bemutatás a TO RS 1991. június 26. és július 17. közötti harci műveleteinek elemzésével zárul, amelyet 1991. július 18-án a szlovén védelmi vezérkar, illetve a koordinációs csoport értekezletén vitattak meg.

A könyv végén külön függelék mutatja be a JLA Okop (Bedem) tervének bevezető részét, amelyet az agresszor részben a Szlovénia elleni támadás alapjául használt, és amely a legvilágosabban mutatja be a JLA katonai vezetésének és az SFRJ politikai vezetésének mentalitását. Meg voltak győződve arról, hogy hatalmuk gyakorlatilag korlátlan, és hogy még a NATO-t is képesek legyőzni, nemhogy szegény Szlovéniát. Sajnos a szlovén függetlenség számos befolyásos hazai ellenfele is meg volt győződve a JLA hatalmáról, kommunista-párti ideológiájáról és fegyvereiről. Ezért mindvégig, de különösen a TO RS 1990. májusi lefegyverzése és az ugyanezen év decemberi népszavazás óta az “operett függetlenség” kártyájára játszottak, amely a független Szlovénia kikiáltásával számolt (a nap, amikor az álmok megengedettek), amit a JLA hatalma miatt nem lehet megvalósítani, és ezért azonnal felajánlották volna más nemzeteknek az egyesülés lehetőségét egy új Jugoszláviában. Ez volt a szociáldemokraták (akkor még ZKS-SDP) hivatalos, nyilvánosan bemutatott doktrínája. Az erről szóló dokumentumok és tanúvallomások a Szlovén függetlenség fehér könyvében (Nova obzorja, 2013. június) olvashatók.

A “Szlovénia védelmének végső előkészületei” című első fejezet számos, eddig többnyire nem publikált vagy kevésbé ismert dokumentumot tartalmaz a koordinációs csoport, a védelmi minisztérium, a TO és a rendőrség 1991. májusi és júniusi munkájával kapcsolatban. Ez volt az az időszak, amikor egyre inkább tudatosult a nagy D-nap, amely történelmünk minden más napjánál jobban eldönti majd a szlovén nemzet jövőjét; másrészt ez az időszak a lázas védelmi előkészületekre összpontosult a jövőt fenyegető nyilvánvaló fenyegetéssel szemben. Ebből az időszakból kiemelkednek a következők: a pekrei események, a 7. légideszant hadosztály parancsnokának és a Szlovénia elleni agresszió első áldozatának elrablása, a JLA egységek sikeres akadályozására és blokádjára vonatkozó tervek valamint a TO gyalogsági fegyverekkel való ellátására irányuló erőfeszítések, sürgősségi alapon.

A második fejezet “A tűzkeresztség közvetlenül a születéskor” az 1991. június 25. és július 10. közötti időszakot öleli fel, a Szlovéniáért folytatott háború megnyerésének idejét. Az időszak Szlovénia függetlenségének képviselőházi kikiáltásával kezdődik és a határátkelők, a vám, a légiforgalmi irányítás, a devizafelügyelet és más addigi szövetségi hatáskörök tényleges átvételével, valamint a Horvátországgal kialakitott új államhatáron a határellenőrző pontok felállításával végződik. A tényleges hatalomátvétel pontos időponját Ciril Zlobec, a Szlovén Köztársaság elnökségének tagja adta meg. Eszerint ez részben a rijekai jugoszláv hadtest Primorszkában és Goriškában való beavatkozásával és azzal a stratégiai dilemmával kezdődött, hogy a fegyvereket a függetlenség kikiáltása előtt vagy csak a kikiáltása után használják-e a védelemre. Ez a szakasz az 1991. július 10-én keletkezett dokumentumokkal zárul. Ezen a napon, sikerült a szlovén védelemnek semlegesítenie a jugoszlávok próbálkozásait, amivel a brioni tárgyalások rendkivül kétértelmű következtetéseit a maguk javára akarták fordítani, hogy visszaszerezzék mindazt, amit a harcok során elveszítettek.

E fejezet egyik központi dokumentuma az 1991. június 28-i vezérkari parancs: az “offenzíva” parancs. Ennek a dokumentumnak csupán néhány mondata több dologról tanúskodik. Először is, a dokumentum a határhelyzet pontos és időben történő felismerését tükrözi. A legtöbb nagy csatában vagy háborúban ez az az időpont, amikor a pillanat pontos és időben történő felismerésén és következésképpen a parancsnokok pontos döntésein múlik, hogy hová billen a mérleg nyelve. 1991. június 28. volt az a nap, amikor a jugoszláv hadsereg számos páncélos oszlop sikeres blokádja, az első vereség után a légierővel tömegesen támadta a polgári létesítményeket. A cél nyilvánvaló volt: demonstrálni a légi fölényt és félelmet kelteni a védők és a lakosság körében. Tudtuk, hogy ezt a döntést páncélos erősítések követik majd a varaždini és a zágrábi hadtestekből, és hogy a június 27-én kialakított vészhelyzeti egyensúly a tét.

Nehézfegyverekre és sikeres akciókra volt szükségünk a moral, a kitartás emeléséhez. Mindkettőre egyszerre volt szükség, ezért meg Kellett támadni a jugoszlávhadsereg raktárait és végrehajtani az előre elkészített, “Beszerzés” fedőnevű terveket. Ugyanezen a napon a Krkovič Különleges Brigád felderítő szakasza egy villámakcióban, veszteségek nélkül elfoglalt egy nagy fegyver-, akna- és haditechnikai raktárat Borovnica közelében. Ezért a műveletért minden résztvevő a legmagasabb függetlenségi kitüntetést, a Szabadság rendet érdemelné ki. Talán a független Szlovéniának egy napon olyan köztársasági elnöke lesz, aki hozzájuk hasonlóan szívén viselte a függetlenséget, és kitünteti őket ezzel az érdemrenddel.

A háború pusztítást hagyott maga után, de örömöt is a fiatal ország és a szlovén haza sikeres védelme felett.

A háborúban sok nagyon fontos esemény történt Szlovénia számára, amik döntően hozzájárultak a győzelemhez. A RŠTO harmadik fejezetben közölt első elemzése joggal emeli ki a a harcok kezdetén a Medvedjeken és az Ormož melletti hídon történteket, a páncélos oszlopok megállítását Ugyanebbe a kategóriába sorolható a cerkljei katonai repülőtér kifutópályáját ért aknavetős támadás, amely a JVL repülőszázadát Bihačba űzte. Ilyen volt még a rozsnyói (Rožna dolina), a šentilji (Šentilj) és a holmeci (Holmec) határátkelők elfoglalása, a jugoszláv páncélos oszlopok blokádja az ország számos pontján, az ellenséges helikopterek lelövése, a katonai raktárak elfoglalása, stb.

A TO (Területi Védelmi Haderő) és a szlovén rendőrség összes harci műveletének részletesebb tanulmányozása, kronológikus rendbe helyezése után könnyen ki lehet emelni a TO legfontosabb harci műveleteit a Szlovéniáért, a győzelemért folytatott háborúban. Kétségtelenül a Borovnica melletti jugoszláv katonai raktár elfoglalása volt a legfontosabb győzelem. Ebben a műveletben a különleges brigád egy maroknyi tagja nagyobb mennyiségű fegyvert, aknát és haditechnikai eszközt foglalt le, mint amennyit a második világháborúban az összes szlovén partizánegység összes harci művelete során együttvéve. (Nem számítva a világ hadszínterein elszenvedett vereséget követő olasz és német kapituláció során végrehajtott lefoglalásokat.) A siker azért volt teljes, mert a raktárat a Vrhnika laktanyában lévő jugoszláv egységek csapatösszevonásának közelében foglalták el, ahonnan – ha időben értesülnek az akcióról – a raktárat ágyú- és rakétafegyverekkel meg lehetett volna semmisíteni. A rádiósnak 30 percenként jelentést kellett küldenie a vrhnikai táborba a raktár helyzetéről, a raktárat elfoglaló egység azonban rávette a rádióst, hogy továbbra is azt jelentse a parancsnokságnak, hogy minden rendben van.

Winston Churchillnek az Angliáért vívott légi csata után tett híres kijelentését idézve elmondható, hogy a szlovén nemzet történetében még soha ennyi ember nem tartozott ekkora hálával maroknyi honfitársának.

A harmadik fejezet, “Értékelések és tanulságok”, az 1991. július 10-17. közötti dokumentumokat mutatja be. E fejezet központi része a TO RS harci műveletének elemzése, amely tulajdonképpen folyamatosan, illetve közvetlenül a harci tevékenység után történt. Ennek az időbeli közelségnek előnyei és hátrányai is vannak. Hátrány az időhiány, amely nem tette lehetővé, hogy a köztársasági és tartományi TO parancsnokságok komolyan kivizsgálják az értékeléseket és minden alárendelt parancsnoksággal további ellenőrzéseket hajtassanak végre. Előnyt jelentenek viszont a helyszínen kézzel írott jelentések, amelyek utólagos racionalizálás és minden szépítés nélkül maradtak meg. Mindaz, ami az egységes védelmi stratégia keretében különböző szinteken a különböző taktikai döntések sokaságát alkotta, amelynek eredménye – minden előnyével és hátrányával együtt – a Szlovéniáért folyó háborúban a győzelmet jelentette, rögzítésre és értékelésre került.

A sorsdöntő napok értékes tapasztalatai

Az ebben a gyűjteményben közzétett dokumentumok tükrözik azt a kort, amelyben keletkeztek, és azokat az embereket, akik létrehozták őket. Egyes jelentéseket és parancsokat szakszerűen írták meg, és felesleges szavak nélkül mondanak el mindent, ami szükséges. Mások gyengébbek és néhány fontos elemet nélkülöznek. A háború sajátos körülményeitől függően némelyik dokumentum kézzel írott. A bemutatott dokumentumok a számadatokkal és a szlovéniai háborúról szóló általános ismeretekkel együtt lehetővé teszik az egyes tartományi parancsnokságok, a koordinációs alcsoportok teljesítményének értékelését is, és nem utolsósorban a Szlovénia védelmét irányító parancsnokságok értékelését. Mindezekből kiderül az egyének és egész haderő képzettsége és motivációja, sőt helyenként a szlovén politika azon részének befolyása is, amelyik csak az operettfüggetlenségről beszélt, és még a háború alatt is a jugoszláv hadsereget kedvezményezte a Szlovén Területi Haderővel (TO) szemben

A szlovén rendőrség szerepe stratégiailag fontos volt Szlovénia védelme szempontjából. Az itt bemutatott dokumentumok csak csekély mértékben utalnak erre, mert ezeket már korábban összegyűjtötték és egyéb, különböző kiadványokban közzétették. Természetesen a kép nem mindenhol volt azonos. Míg egyes helyek (pl. a dél-prímási régió) rendőri egységei aktívabbak voltak, mint a TO egységei és parancsnokságai, addig másutt (pl. a dolenjskai régióban) gyakorlatilag egyetlen lövést sem adtak le. Paradox módon, később mégis dolenjskai állomány tagjait léptették elő a rendőrségen és a Belügyminisztériumban.

A dokumentumok olvasása során közvetlenül vagy közvetve olyan információkkal és érdekességekkel találkozunk, amelyek 23 év alatt feledésbe merültek, vagy soha nem voltak általánosan ismertek. E szöveg szerzője 1991-ben közvetlenül részt vett számos jelen parancs, utasítás, jelentés és elemzés elkészítésében vagy olvasásában. Ennek ellenére az antológia szerkesztése és újraolvasása során számos olyan részletre bukkant, amelyek ma már érdekesek, de akkoriban, a háború és az idő sűrűjében észre sem vették őket. Ma a kellő időbelirátekintéssel olvasva az elemzéseket, még inkább tudatosul bennünk néhány hiba.

Az egyik hibám Szlovénia védelmének előkészítésekor az volt, hogy hozzájárultam a területi védelem átszervezésének folytatásához, ami a tartományi parancsnokságok számát 13-ról 7-re csökkentette, és a városi parancsnokságokat regionális parancsnokságokká olvasztotta össze. A minket fenyegető komoly veszély szempontjából le kellett volna állítani az átszervezést, mivel az új struktúra, különösen a regionális parancsnokságoké, sok fejfájást okozott nekünk. Amellett, hogy megnehezítette a helyi közösségekhez fűződő természetes kapcsolatokat, az átszervezés sok bürokráciát és nem eléggé kidolgozott vezetési és parancsnoki módszereket hozott magával.

Egy másik hasonló hiba az volt, hogy alábecsültük az új szimbólumok és egyenruhák fontosságát. Más szóval, a nehéz pénzügyi helyzetben nem volt megfelelő a prioritások felmérése. Bár háború fenyegetett bennünket, Marko Kranjec pénzügyminiszter az ellenzék és a kormánytöbbség hathatós támogatásával igen csekély összegeket juttatott a TO-nak, amelyeket szinte teljes egészében fegyverek vásárlására kellett fordítanunk. A Legfelsőbb Parancsnokság és a Szlovén Köztársaság Elnökség tagjainak többsége nem támogatta a védelem megerősítését és néha nyíltan ellenállt. (Az elnökség 4 tagja 1991 februárjában nyilatkozatot írt alá, amelyben kijelentette, hogy Szlovéniának nincs szüksége hadseregre.) Az ellenzék taktikázott, halogatta a döntéseket és nem támogatta a védelmi költségvetés elfogadását. Csak tavasszal kaptuk meg az amúgy is szűkös védelmi forrásokat, ami komolyan veszélyeztette a páncéltörő és gyalogsági fegyverek legalább szerény mennyiségű beszerzését. A reguláris hadsereg kiképzését túl későn, csak 1991 májusában tudtuk megkezdeni, és csak két kisebb egység esetében.

Az egyenruhákra nem maradt semmi, az új állami jelképeket pedig az ellenzék miatt csak 1991. június 25-én tudta a parlament megszavazni. Ennek ellenére valahogy rögtönöznünk kellett volna, és legalább a legfontosabb egységeket új egyenruhákkal kellett volna felszerelni a háború előtt. Nincs mentség arra, hogy a függetlenségig nem biztosítottunk elegendő kokárdát a katonai sapkákhoz. Ezért teljesen helytállóak a jelvények és az új egyenruhák hiányáról a vezérkari jelentésekben megjelenő kritikák.

A jelentések és elemzések azt mutatják, hogy nehézségeink voltak az egységek mozgósításában. Eddig rejtve maradt a nyilvánosság előtt, hogy a Szlovén Köztársaság Elnöksége még 1991. június 27-én, amikor megállapította a jugoszláv agresszió tényét és kiadta a fegyverhasználatra vonatkozó parancsot, még mindig nem jelentette be a mozgósítást, Az egységeket – mintha katonai gyakorlatról lenne szó -,a “kísérleti” mozgósításra való felhívásokkal együtt gyűjtötték össze. Ez az RŠTO felelőssége volt. Ennek ellenéreígy is sikerült. Az ilyen megközelítésnek több oka is volt, de valószínűleg soha nem fogjuk megtudni mindegyiket. Ha mindenki úgy cselekedett volna, ahogyan kell, 1991. június 25-én Szlovéniában már nem lett volna érvényes a PRAMOS, az SZSZK mozgósításról szóló híres törvénye.

A behívott TO-tagok visszajelzése átlagosan magas volt, de nem mindenütt. A legtöbb problémát Ljubljanában és részben Mariborban tapasztaltuk, ahol 30-50 százalékkal több felhívást kellett kiadnunk az egyes egységek számára, hogy elérjük a legalább 90 százalékos létszámot. A ljubljanai agressziót követő első időszak különösen kritikus volt, mivel a bevonulók száma csak 10 órával a mozgósítás után érte el a kielégítő százalékot. A háború befejezése után az illetékesek valahogy elfelejtettek intézkedni azokkal szemben, akik kitértek a felhívás elől, ami joggal okozott rossz hangulatot mindazokban, akik azonnal reagáltak a haza védelmére szóló felhívásra. Összességében a vidéki és kisebb városokban sokkal jobb volt a reakció, mint az országos és regionális központokban.

Az említett állami szintű adminisztratív és általános hiányosságok, hibák mellett a közzétett dokumentumokból viszonylag jó képet kaphatunk a tartományi és községi szintű eseményekről is. A harci jelentésekben sok eseményt nem írnak le kellő részletességgel, de így is érthető, hogy hol voltak problémák és hibák. Néha egy-egy megtörtént esemény arra hivatkozva hiányzik a jelentésekből, hogy ezek jelentősége úgyis ismert. Például egyes határátkelőket a jugoszláv hadsereg ellenállás nélkül elfoglalt, holott a bejáratoknál meg lehetett volna védeni. Számos barikádot nem aknáztak el és nem is védtek, így azok nem jelentettek nagyobb akadályt a jugoszláv tankok számára. Már a háború első napján sok helyen világossá vált, hogy a parancsnokok hol voltak rátermettek, és hol nem álltak helyt. Néhány kulcsfontosságú helyen, köztük a legnagyobb tartományban, ahol a legtöbb TO egység volt, pótlásra volt szükség. Nem volt idő tanulni és alkalmazkodni. Az elvesztegetett napokat nem lehetett behozni. Ha egy jugoszláv egység túl könnyen átjutott a szurdokban lévő védtelen barikádon, akkor sokkal nagyobb kockázatot vállalva nyílt terepen kellett megállítani. A vrhnikai laktanyából ellenállás nélkül tudtak a harckocsik kihajtani, holott megállitásukra parancsot adtunk ki. Ezek a páncélosok aztán halált vetettek Brnikben, mert nem tudtuk őket nehézfegyverek hiányában semlegesiteni.

Minden hiányosság, politikai következetlenség és hiba ellenére Szlovénia stratégiailag uralta az SFRJ és a JLA területét. A háború megnyerésének legfontosabb okai Szlovénia számára a következők voltak:

1. Világos politikai cél, amelyet a nemzet egysége és a népszavazás eredménye támogatott.

2. Nem mi becsültük le az ellenfelet, hanem ők becsültek le minket.

3. A mi egységeink homogének és motiváltak voltak, az ellenségé többnyire nem.

4. A védekezéshez szükséges és lehetséges előkészületeket időben elvégeztük.

5. Jó információkkal rendelkeztünk az ellenfélről.

6. Semlegesítettük az ellenség fegyverzeti és létszámbeli fölényét azáltal, hogy korlátoztuk a manőverezését.

7. A humánus megközelítés, a veszteségek mindkét oldalon történő elkerülése, a sebesültekkel való megkülönböztetés-mentes bánásmód és a sikeres propagandatevékenység az ellenfél egységeit megadásra ösztönözte.

8. A TO és a rendőri egységek számos egyéni sikere a háború első napjától kezdve megerősítette a TO erejét és emelte a katonai és polgári lakosság morálját.

9. A jó polgári védelmi szervezet a nehézfegyverek hiányát akadályoztatással pótolta.

10. A háború ellenére a lakosság ellátása szinte zavartalanul működött, az igazságszolgáltatás kivételével minden hatalmi ág hatékonyan, az új állam pedig kielégítően működött.

A nemzet egysége, fegyveres erőinek bátorsága, a Dr. Jože Pučnik vezette Demos kormánykoalíció erős politikai akarata, a TO és a rendőrségi taktikai egységek és taktikai egységek parancsnokainak önkezdeményezései együttesen járultak hozzá a háborúban a Szlovénia győzelméhez. Egy olyan győzelemhez, amely a maga véglegességében a szlovén Olimposzra emelkedett, egy olyan győzelemhez, amely fontosabb, mint minden olyan csata, amelyet őseink gyakran mások kárára vívtak meg az elmúlt évszázadok hálátlan történelmének örvényében vívtak.

A Szlovéniáért vívott háború nap mint nap hősök ezreit hozta felszínre a szlovén nemzetben. Fiúk és férfiak győzték le a félelmet a haza iránti szeretetből. Fegyvert ragadtak, hogy megvédjék otthonukat, vallásukat és alkotmányukat, Szlovéniát. Nagyszerű munkát végeztek. A győzelem után visszatértek otthonaikba. Az állam elfelejtette, de a haza soha nem fogja elfelejteni őket. Mert ezek szent órák voltak, a szlovén nemzet magaslatai. Felemelkedtünk és túléltük.

Janez Janša védelmi miniszter és Igor Bavčar belügyminiszter a Szlovéniáért vívott háború idején, 1991. június végén, július elején a rendőrség különleges erőivel együtt; a két miniszter közösen vezette a Köztársasági Népvédelmi Titkárság és a Köztársasági Belügyi Titkárság koordinációs testületét, amely operatívan irányította a Szlovén Köztársaság védelmét a Szövetségi Jugoszláv Hadsereg agressziójával szemben. Fiatalos energiával, merészséggel, bátorsággal és stratégiai előrelátással felülmúlták a belgrádi tábornokokat.

A testvérháború okozta végzetes szakadást a nemzetben a függetlenség idején a Demosz egyesítő politikájának, a nép nagy türelmének és olyan államépítő szellemeknek köszönhetően mint például Dr. Jože Pučnik legalább átmenetileg sikerült leküzdeni, ezért a szlovének 1991-ben megnyerték a háborút Szlovéniáért (A képen: a Szlovén Köztársaság Területi Védelmének tagja a Jugoszláv Szövetségi Hadsereg lefoglalt harckocsija mellett, amelyen már a szlovén nemzeti zászló lobog.)

Sorsdöntő időszak a szlovénok számára

A jelen szöveget 2013. május 15-én írtam a “Premiki – Nastajanje in obramba slovenske države 1988-1991” (“Mozgalmak – A szlovén állam megalakulása és védelme 1988-1991”) című bestseller harmadik, kiegészített kiadásának előszavaként. Sok olyan tényt tartalmaz, amelyet a Premiki első két kiadásának megírásakor még nem ismertem, és jelentősen kiegészíti a Fehér könyv és a Szlovéniáért folytatott háború című vezércikkeimet, amelyeket e füzet előző oldalain olvashattak.

A cella vagy magánzárka, ahol 1988 nyarán a metelkovai katonai börtönben raboskodtam, a 21-es számot viselte. Attól a pillanattól kezdve, hogy belekerültem, elvesztettem a nevemet. Az őrök és a börtön többi dolgozója e szám szerint szólítottak. Amikor rólam beszéltek, a 21-es számot használták. “Hozzátok be a huszonegyest” – utasította a börtönigazgató az őrt. “Ma ne vigye ki a huszonegyest az udvarra” – szólt a parancs, ami azt jelentette, hogy a fogva tartottaknak a félórás sétához való jogáról szóló rendelkezések ellenére egy napig ismét friss levegő nélkül maradok. “Kelj fel, huszonegyes!” – kiáltotta az őr hajnali öt órakor. Egy hónap név nélküliség után az ember számként kezd gondolkodni. De mindez a huszadik században történt, és most a huszonegyedikben vagyunk.

A 20. század végének utolsó másfél évtizede döntő jelentőségű volt a szlovén nemzet számára. Sorsdöntő volt a környezetünk számára is, és nem utolsósorban több millió ember számára. Ez a tény ma sokkal világosabb, mint a Premiki (Mozgások) című könyv írásakor – úgyszólván maguknak az eseményeknek az ideje alatt. Az akkori események még ma, ennyi idő után is olyan elevenen élnek az emlékezetemben, mintha tegnap történtek volna. Még a szememet sem kell becsuknom, és máris a drámai események, találkozók és döntések jelenetei jelennek meg a szemem előtt.

Látom magam előtt a szlovén védelmi parancsnokságon dolgozó kollégák figyelemmel teli arcát, ahol néhány tucat ember folyamatosan vezette és koordinálta a katonai és védelmi tevékenységet azokban a forró 1991-es nyári hetekben. Látom Jože Pučnikot, amint éppen az utolsó próba előtt magyarázza a Demos vezetőségének, hogy elkötelezettek vagyunk a népszavazási döntés mellett, és mindenáron ki kell tartanunk. Hallom a fülemben a horvát védelmi miniszter szavait, aki bűnbánó hangon bejelenti, hogy elnökük egyfajta semlegességet parancsolt, és a keserű felismerés emléke, hogy magunkra maradtunk, felemelkedik a számban. Látom magam előtt a kormány előtt felsorakoztatott, fogságba esett JLA-katonák képét, és a hitetlenkedés és megkönnyebbülés keverékét, valamint az öröm robbanását, amikor közlöm velük, hogy civil ruhát kapnak, és utána hazatérhetnek. Hallom a Domžale TO egység parancsnokának dühös hangját a Medvednjakon tartott hadgyakorlaton, aki elém dob egy újságot a Békevallomással, ami arra késztetett néhány szlovén baloldali politikust és a Legfelsőbb Parancsnokság négy tagját, hogy néhány hónappal a háború előtt követeljék, hogy Szlovénia hadsereg nélkül maradjon. Mérhetetlen csalódottságot látok a védelmi szakasz fiataljainak szemében, amikor megtudják, hogy brioni tárgyalóink beleegyeztek, hogy visszaadják az összes elkobzott fegyvert és szabadon engedik az összes elfogott JLA-tisztet. Hallom a Litija zászlóalj harcosainak hangját Orle-nál, akik körülvettek és szlovén egyenruhát, vagy legalább szlovén kokárdát követeltek sapkának. Látom Igort, aki a helikopterrobbanás után előveszi mesterlövészpuskáját, és Tone-t, aki határozott hangon, automata puskával a kezében rendet tesz az állásokat elfoglaló különböző egységek tagjai között. Ismét nagy megkönnyebbülést érzek, amikor bejelentik, hogy az utolsó pillanatban, közvetlenül a függetlenség kikiáltása előtt megérkezett a várva várt hajó a fegyverekkel. Aggodalmat és mérhetetlen aggodalmat érzek a fiatalemberek szüleivel teli teremben – a háború előtt néhány héttel még mintegy hatezren szolgáltak a JLA-ban. Még mindig érzem a vállamon a lenyugvó nyári nap melegét, amely elkísért minket a Trg republike-ig, ahol végre lobogott a vörös csillag nélküli szlovén zászló.

Szlovénia függetlensége az európai és a világtérképen bekövetkezett elmozdulások tükrében.

Az 1988 és 1992 közötti időszak nemcsak Szlovénia számára volt döntő jelentőségű. A változás szele egész Közép- és Kelet-Európából elűzte a ködöt. Negyedszázados időbeli távolságból érthető módon az akkori események számos oka és következménye sokkal jobban érthető, mint akkoriban. Sokkal könnyebb megmagyarázni az egyes események bel- és külpolitikai összefüggéseit is. Mindenekelőtt ma már mindenki számára érthető egy lengyel disszidens kiáltása, aki nem sokkal a lengyelországi kommunizmus hivatalos bukása után azt mondta, hogy ami a kommunizmust illeti, sok tekintetben az a legrosszabb, ami utána jön.

Azon az 1989-es tavaszon és nyáron a Dob és Ig börtönökből figyeltem az Európa számára legsorsdöntőbb bevezető eseményeket, amelyek a hidegháború végét és a berlini fal leomlását jelentették. A Szolidaritás győzelmét az egyébként korlátozottan szabad lengyelországi választásokon, a népképviselők viharos kongresszusát Moszkvában, Gorbacsov történelmi látogatásait és találkozóit Bonnban, a Vatikánban, Pekingben, Berlinben és Máltán (találkozó az amerikai elnökkel). A vasfüggöny lebontása a magyar-osztrák határon és a kelet-németországi városok tüntetései nagy hatással voltak a volt SZSZK eseményeire, és természetesen a szlovéniai eseményekre is, amely akkoriban a jugoszláv szocialista köztársaságok egyikeként hasonló helyzetben volt, mint a volt Szovjetunió köztársaságai. Az európai eseményeket részben beárnyékolta a Mennyei Béke terén történt mészárlás és Khomeini iráni vezető halála, miközben a világ minden táján zajló zavaros események felduzzasztották annak az időszaknak a drámáját, amelyet mi a rácsok mögül figyeltünk.

Josip Broz Tito, a kommunista rémkormány vezetője. a jugoszláviai háború és forradalom befejezése utáni tízezrek bírósági eljárás nélküli lemészárlásának közvetlen szervezője (képünkön: Milan Kučannal kezet fogva az 1970-es években) még mindig viszonylag nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvend egész Dél-Kelet-Európában.

Számunkra, politikai foglyok számára még nagyobb volt a várakozás, hogy a változás szele végigsöpörjön egész Kelet- és Közép-Európán. 1988 tavaszán, amikor a kommunista politikai rendőrség letartóztatott minket, majd zárt tárgyaláson, ügyvédhez való jog nélkül elítéltek a ljubljanai katonai bíróság előtt, Szlovéniában is tömeges tüntetések törtek ki. Megalakult az Emberi Jogok Védelmének Bizottsága is, ami két hónap alatt 100 000 tagot számlált.

1988 tavaszán, amikor a kommunista politikai rendőrség letartóztatott minket (képünkön: Janez Janša letartóztatása 1988. május 31-én), majd egy zárt tárgyaláson ügyvédhez való jog nélkül elítéltek a ljubljanai katonai bíróság előtt, tömeges tiltakozásokra került sor Szlovéniában, és megalakult az Emberi Jogok Védelmének Bizottsága, amelynek két hónap alatt 100 000 tagja lett.

A kommunista kormány attól tartott, hogy zavargások törnek ki, ezért a tárgyaláson viszonylag enyhe, egytől négy évig terjedő börtönbüntetést kaptunk. A nyilvános tiltakozások ellenére a szlovén kommunista hatóságok úgy döntöttek, hogy végrehajtják az ítéleteket, abban a reményben bízva, hogy a kelet- és közép-európai változások nem lesznek végzetes hatással a jugoszláviai és a szovjet rendszerváltásra. Arra az értékelésre is támaszkodtak, hogy a Nyugat fél a Szovjetunió hirtelen szétesésétől, mert a megnövekedett veszélyektől tart, az atomfegyverek nehezebb ellenőrizhetőségétől és az etnikai konfliktusok kirobbanásától..

Ez a remény nagyrészt téves volt. A Szovjetunióban és az SZSZKSZ-ban nemcsak formális kormányváltás, piacgazdaság és szabad választások bevezetése történt, hanem mindkét szocialista birodalom felbomlása is. A Nagy Vörös Birodalom felbomlása viszonylag ellenőrizetten ment végbe, míg a Kis Vörös Birodalom az etnikai tisztogatások és fegyveres konfliktusok tűzében és viharában bomlott fel Bosznia-Hercegovinában és részben Horvátországban, valamint legutóbb Koszovóban.

Mindazonáltal ma, közel negyedszázados távolságból megállapíthatjuk, hogy a belgrádi és ljubljanai kommunista rezsim vezetőinek fent említett reménye nem volt teljesen alaptalan. Érdemes tehát közelebbről megvizsgálni ezeket az alapokat. Ha ma közelebbről megnézzük, akkor kiderül, hogy van különbség egyrészt Ljubljana és Moszkva, másrészt Európa más volt kommunista országainak fővárosai között.

Először is, a ljubljanai és belgrádi kommunista apparátusok reményei a saját különlegességükbe vetett hiten alapultak. Az akkori ljubljanai és belgrádi kommunista doktrínát az a tézis uralta, hogy a kommunista forradalmak a Szovjetunióban és Jugoszláviában voltak hitelesek, másutt pedig a kommunizmust a Vörös Hadsereg katonái hozták el a tankjaikkal. Gorbacsov és a szovjetunió-beli peresztrojka ellenére a jugoszláv kommunisták szilárdan ragaszkodtak ehhez a tézishez. Ez szerepelt a JLA vezérkarának Okop (árok) nevű tervében, amely alapján 1991-ben a jugoszláv hadsereg fegyveres beavatkozást hajtott végre Szlovéniában, majd később Horvátországban. Ezt a tézist Josip Broz Tito jugoszláv diktátor halála után a jugoszláv kommunista elnyomó apparátus egyik alapítója, egykori jobbkeze, a KPJ (Jugoszláv Kommunista Párt) Politikai Hivatalának titkára és belügyi titkára, Stane Dolanc is nagyon nyíltan közzétette. Milan Kučan vezető szlovén kommunista politikus személyes barátjaként 1990-ben, amikor Kučan a ZKS Központi Bizottságának elnöki posztját átadta utódjának, és elindult a szlovén elnökválasztáson, a választások előtti propagandabrosúrájában ezt írta:

“Szerencsések vagyunk – és Milan Kučan tudta, hogyan kell ezt kihasználni, legalábbis remélem, hogy időben -, hogy hazánkban autochton forradalom volt, amelyet nem a szovjet szuronyok idéztek elő. Ezért ez nálunk valami egészen más, mint Lengyelországban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Romániában vagy Kelet-Németországban”. (Stane Dolanc, az SZSZK belügyi szövetségi titkára, a Milan Kučan / Igor Savič című könyvben; Ljubljana: Emonica, 1990, Emonica portréi gyűjtemény) Stane Dolanc politikai karrierje kezdetén alapítója és igazgatója volt a ljubljanai újságírók politikai iskolájának is (ma FDV, Társadalomtudományi Kar), amely ma is működik, és újságírók generációit neveli a totalitárius kommunizmustól való kritikus távolságtartás nélkül.

A vezető szlovén kommunisták és a jugoszláv hadsereg tábornokai meg voltak győződve arról, hogy a szocializmus mint egypárti uralom némileg modernizált formában és “demokratikus szocializmus” néven Jugoszláviában vagy legalábbis Szlovéniában és Szerbiában, valamint a Szovjetunióban fennmarad. Hitük alapja az a tudat volt, hogy a kommunista forradalmak győzelme után mindkét országban alapos tisztogatásra került sor a lakosság körében. Az 1945 utáni tisztogatások Szlovéniában mészárlások, kínzások, bebörtönzések és az országból való kiutasítás révén fizikailag eltüntették a politikai verseny minden nyomát. Legalább olyan alaposak voltak, mint a legsúlyosabb sztálini terror idején a Szovjetunióban.

A 20. század közepének testvérháborúja és hosszú távú következményei

A testvérháború okozta végzetes szakadást a nemzetben a függetlenség idején a Demos egyesítő politikájának, a nép nagy türelmének és olyan államépítő szellemeknek köszönhetően mint például Dr. Jože Pučnik legalább átmenetileg sikerült leküzdeni. A vezető kommunistákból – azokból, akik az idegen megszállás segítségével ezt a szakadást okozták – azonban hiányzott az őszinte készség e történelmi seb tartós és sikeres begyógyítására. A kezdetben ígéretesnek tűnő megbékélési folyamat az ellenkezőjére fordult, és 2013 áprilisának végén Stožicében érte el hírhedt végét, ahol a teljes szlovén állami vezetés a kommunista Internacionálét énekelte a teremben, a durva haver-kapitalizmus szimbólumaként.

Az 1990-es szlovéniai demokratikus változások után több mint 600 tömegsírt fedeztek fel egy több mint 20 000 km2 -es, 2 millió ember által lakott területen, amelyek közül sok nagyobb, mint a srebrenicaiaké. Az utolsó nagy tömegsírt 2008-ban fedezték fel a Ljubljanától 40 km-re fekvő, elhagyatott Huda jama bányában. Az elhagyott bányaaknákban több ezer félig szétesett holttest és temetetlen férfi és női csontváz fekszik, többnyire lőtt sebek nélkül. A kommunisták 1945-ben egyszerűen élve söpörték be áldozataikat az elhagyott bányaaknákba, a bejáratokat pedig befalazták és lebetonozták. A kommunista rendszer tényleges vagy potenciális ellenfelei, akiket a háború és a kommunista forradalom befejezése után nem öltek meg azonnal, vagy külföldre menekültek, vagy kommunista koncentrációs táborokban és börtönökben végezték.

A szlovéniai politikai foglyok száma több ezerre nőtt. A kommunista rezsim évei alatt megrendezett perek során sok olyan embert ítéltek halálra vagy hosszú börtönbüntetésre, akik teljesen ártatlanok voltak. A tisztogatásokat és a mészárlásokat a helyi kommunisták, általában a saját környezetükben hajtották végre, ezért alaposabbak voltak, mint a szovjet katonák vagy a KGB által a későbbi Varsói Szerződés országaiban végrehajtottak. Ugyanakkor a kommunista oldalon sokaknak véres volt a keze. A bűnök és a felelősség felfedésétől tartva egész családokat vontak be a tisztogatásokba. Nemcsak az ezek által kiváltott félelem, hanem a politikai ellenzék fizikai megsemmisítése is lehetővé tette Tito diktátor és utódai hosszú uralmát. Ezek az utódok tehát 1989-ben úgy számoltak, hogy az erős ellenzék teljesen megsemmisült az évtizedek során.

Úgy számoltak, hogy formálisan szabad választások esetén is meg tudják tartani a hatalmat. Kiszámították, hogy tagjaik ezrei véres kézzel mindent megtesznek majd, hogy megakadályozzák a kormányváltást, és így a múlt megtisztulását. Nagy propagandaoffenzívát indítottak, azt állítva, hogy mind a tízezrek, beleértve a meggyilkolt nőket és gyerekeket is, a nácizmussal és a fasizmussal kollaboránsok voltak. Még a hivatalos változások előtt megkezdték az országos és helyi média privatizálását. Ezekben a mai napig szinte teljes befolyást tartanak fenn. Bárkit, aki nyilvánosan felvetette a kommunista tisztogatások és mészárlások kérdését, ezekben a médiumokban azonnal a kollaboráció és a nácizmus szimpatizánsának bélyegezték.

A Dob és Ig börtönökből figyeltem Európa számára a legsorsdöntőbb bevezető eseményeket 1989 tavaszán és nyarán, amelyek a hidegháború végét és a berlini fal leomlását hirdették. A Szolidaritás győzelmét az egyébként korlátozottan szabad lengyelországi választásokon, a népképviselők viharos moszkvai kongresszusát, Gorbacsov történelmi látogatásait és találkozóit a nyugati képviselőkkel.

A leírt helyzet sajátos módon magyarázza azt a gyakran ismételt tézist az 1990-es évekből, hogy “a berlini fal mindkét oldalon összeomlott”. E tézis szerzője Milan Kučan, a Szlovén Kommunisták Szövetsége és a Szlovén Köztársaság Központi Bizottságának egykori elnöke (képünkön a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége 1990. januári belgrádi kongresszusán Sonja Lokarral folytatott beszélgetés közben).

Mindezek felvetik a kérdést, hogy két és fél évtizeddel a ljubljanai JBTZ-négyes elleni per után, a berlini fal leomlása után Európában, valamint a legtöbb kelet- és közép-európai volt kommunista országnak az EU-ba és a NATO-ba való integrálása után eljött-e végre az ideje az átmenet alapos értékelésének, az egyes országok zajlott folyamatok összehasonlító elemzésének, valamint annak a kérdésnek, hogy milyen tanulságokat lehet levonni a múltból, és alkalmazni a jövőbeli sikerek és vereségek esetében.

Lehet, hogy a nagy mozgások során valamit nem vettünk észre? Eléggé tanulmányoztuk-e azokat az okokat, amelyek Srebrenicát lehetővé tették? Feltettük-e magunknak itthon és az EU-ban is a kérdést, hogyan lehetséges, hogy Miloševič, Mladic és más egykori vezető jugoszláv kommunisták habozás nélkül és pontosan ugyanolyan minták szerint rendelték el ezrek fizikai megsemmisítését, mint ahogyan példaképeik tették 1945-ben? Hogyan lehetséges, hogy a bűnözés ideológiája és a halál kultúrája olyan mértékben fennmaradt, hogy ismét tízezrek halálát okozta az európai kontinens közepén?

A válaszok mindannyiunk számára, akik Szlovéniában élünk, világosabbak. Josip Broz Tito, a kommunista rémkormány vezetője és a jugoszláviai háború és forradalom befejezése után több tízezer ember bírósági eljárás nélküli lemészárlásának közvetlen szervezője még mindig viszonylag nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvend egész Délkelet-Európában. Bár bűnei közismertek, még mindig igazolják őket. Nem lehet egyszerre elítélni egy bűncselekményt és bálványozni a bűnözőket, és mégis ez történik a szemünk előtt. Moszkvában hasonló problémával szembesülnek, mivel nem lehet egyszerre elítélni a Sztálin és Lenin által elkövetett bűnöket, ugyanakkor mindkettőjüket nagy vezetőként bálványozni, és még mindig hitelesnek maradni. Németország nácítlanitása megalapozta az EU létrejöttét. Kelet dekommunizálása még mindig várat magára, és az úgynevezett hiteles kommunista forradalom mindkét központja különösen problematikus. A ma Oroszországban élő nemzedékek nem igazán ismerik a kommunista forradalom előtti időket, hiszen Lenin és Sztálin tisztogatásai során az összes nem kommunista értelmiséget fizikailag megsemmisítették vagy elűzték, majd a művelt kommunisták nagy részét is tisztogatásokkal távolították el. Ugyanez történt Szlovéniában is: a szlovéniai alapos kommunista tisztogatások következtében a korábbi polgári értelmiségnek csak egy kis része maradt meg. A forradalom után a nem kommunista családok gyermekei, még ha túl is élték a tisztogatást, sokáig nem kerülhettek vezető pozícióba az államosított gazdaságban vagy az intézményekben, tudásuk és nyilvánvaló képességeik ellenére sem. Ahhoz, hogy ilyen fontos szolgálatban alkalmazhassák őket, a kommunista pártban vagy a kommunisták szakszervezetében való tagságra volt szükség.

Az ilyen helyzet következményei Szlovéniában még ma is nagyon nyilvánvalóak. Az alábbiakban megemlítek néhányat a legfontosabbak közül.

2009 tavaszán, amikor a huda jama-i tömegsírt felnyitották, és az országos televízió kamerái bemutatták a kommunista bűntett következményeinek minden szörnyűségét, Janez Stanovnik, a kommunista veteránok szervezetének elnöke, aki Jugoszláviának hosszú időn át az ENSZ szolgálatában álló diplomatája volt, azt mondta, hogy a háború befejezése utáni mészárlásokat Tito marsall utasítására hajtották végre. E kijelentése nyomán követelték, hogy a szlovéniai városokból és terekről távolítsák el az egykori jugoszláv diktátor összes emlékművét és nevét, de ezek még mindig sokan vannak. A jelenlegi baloldali kormánykoalíció pártjai határozottan ellenezték ezt a követelést. Az akkori miniszterelnök, Borut Pahor vezető kormánypártjának, a szociáldemokratáknak (az egykori kommunista párt utódjának) az ifjúsági szervezete sajtóközleményt adott ki, amelyben azt állította, hogy a kommunista forradalom ideje, amelyben tömeges bűntettek történtek, Jugoszlávia számára a fejlődés időszaka volt.

Daniel Turk, az akkori köztársasági elnök, akit a posztkommunista baloldali pártok támogatásával választottak meg, arra a kérdésre, hogy miként kommentálná az országos televízióban a több ezer temetetlen holttestet tartalmazó Huda jama-i tömegsír felfedezését, azt mondta, hogy ez másodrangú kérdés, és nem fog nyilatkozni.

A szlovén fővárosban, Ljubljanában a baloldali pártok Zoran Jankovič polgármester (Milan Kučan volt szlovén kommunista elnök, későbbi szlovén köztársasági elnök közeli barátja) vezetésével a városi tanácsban többségi szavazatával elfogadták azt a határozatot, hogy Ljubljana egyik bejáratát az egykori diktátor Titóról nevezzék el. Az ő nevét viselő utca az 1990-es szabad választásokig létezett Ljubljanában, ezt követően nevezték át. A szlovén neokommunisták pedig 20 év elteltével elérték, hogy a diktátor nevét ismét használják, és csak egy későbbi, az Alkotmánybíróság által elfogadott határozat törölte el Szlovéniáról ezt a szégyenfoltot.

Ugyanabban az időben, az Európai Parlament állásfoglalást fogadott el az európai lelkiismeretről és a totalitarizmusról, amelyben elítélték az összes totalitárius rendszert, fejet hajtottak áldozataik előtt, és azt javasolták, hogy a tagállamok augusztus 23-át az összes európai totalitárius rendszer áldozatainak emléknapjává nyilvánítsák, a ljubljanai posztkommunisták arról döntöttek, hogy utcát neveznek el az egykori diktátorról, Titóról, Szlovéniában az EP állásfoglalása a posztkommunista hatalmi erők részéről nagy ellenállásba ütközött. A kormány közölte, hogy augusztus 23-át semmivel sem fogja megünnepelni. Az emléknap alkalmából 2009. augusztus 23-án a néhány évvel ezelőtt létrehozott Nemzeti Megbékélés Központja egy kisebb ünnepséget szervezett, de az eseményen a kormány és a kormánykoalíció részéről senki sem vett részt.

Az EP-hez hasonló állásfoglalást fogadott el idén az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése. Az állásfoglalás elfogadásának egyik kezdeményezője szintén a szlovén parlament olasz kisebbségének tagja, Roberto Battelli volt. Az állásfoglalás elfogadását, amelyet az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlés tagjainak túlnyomó többsége megszavazott, nem túl hangos tiltakozás követte Moszkvából, mert nem értettek egyet a totalitarizmusok, jelen esetben a nácizmus és a kommunizmus egyenlő elbírálásával. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének szlovén tagjára, Battellire kemény nyomás nehezedett, és a média is támadta őt otthon, sőt, még lemondását is követelték. Emellett a Szlovén Köztársaság Külügyminisztériuma hivatalos nyilatkozatban határolódott el tetteitől.

Stane Dolanc az 1990-es évek elején (a képen 1986-ban a ZKS kongresszusán): “Szerencsések vagyunk – és Milan Kučan remélem, legalább időben tudott élni vele -, hogy hazánkban autochton forradalom volt, amelyet nem szovjet szuronyok hoztak. Ezért ez nálunk valami egészen más, mint Lengyelországban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Romániában vagy Kelet-Németországban”.

Amikor a baloldali posztkommunista koalíció 2008 végén hivatalba lépett, az SD-párti Franci Križanič pénzügyminiszter az SDV volt kommunista titkosrendőrségi (SDV) ügynököt, Drago Isajlovičot alkalmazta kabinetjének tanácsadójaként. Isajlovič 1988-ban személyesen tartóztatta le David Tasičot és engem, ezért a kommunista elnyomás megtestesítőjeként ismert, aki minden eszközzel üldözte a másként gondolkodókat. Isajlovičnak nem volt megfelelő végzettsége vagy tapasztalata a pénzügyek területén, és az őt annak idején alkalmazó miniszter azt mondta, hogy hosszú évek óta barátok voltak.

Szlovénia az egyetlen posztkommunista EU-tagállam, amelyben a berlini fal leomlása és a kilencvenes évek eleji demokratikus változások után még a lusztráció legszelídebb formáját sem hajtották végre, és az egykori politikai rendőrség archívumai sem nyilvánosak. A posztkommunista pártok kitartóan megakadályoztak minden ilyen kísérletet; 1997-ben a Szlovén Köztársaság Nemzetgyűlése még az Európa Tanács 1096. számú, a volt totalitárius kommunista rendszerek felbomlásáról szóló határozatának elfogadása ellen is egyhangúlag szavazott. Ezért Szlovéniában ma még mindig magas pozíciókat töltenek be az igazságszolgáltatásban, az ügyészségen, a diplomáciában, a gazdaságban, a közigazgatásban, a médiaszerkesztőségekben, sőt a titkosszolgálatoknál is a kommunista titkosrendőrség egykori alkalmazottai és munkatársai, akik az előző rendszerben drasztikusan megsértették az emberi jogokat. A kommunista párt utolsó elnöke a szabad választások előtti időkből még alkotmánybíró is lett, utódja pedig sokáig az országos televízió programbizottságának elnöke volt, ma pedig a Szlovén Olimpiai Bizottság elnöke.

Látom Jože Pučnikot, amint éppen az utolsó megmérettetés előtt magyarázza a Demosz vezetőségének, hogy “mi elkötelezettek vagyunk a népszavazási döntés mellett, és mindenáron ki kell tartanunk” (a képen: a Demosz vezetősége a Szlovén Köztársaság függetlenségéről szóló népszavazáson a Medvode feletti Szent Jakab-templomban, 1990. december 26-án, a sikerre várva).

Európa csak a válság idején kezdett el igazán érdeklődni a szlovéniai események iránt.

A leírt helyzet sajátos módon magyarázza azt az 1990-es évekből származó, gyakran ismételt tézist, miszerint “a berlini fal mindkét oldalon összeomlott”. E tézis szerzője Milan Kučan, a ZKS (Szlovén Kommunisták Szövetsége) és a szlovén kormány egykori elnöke. Kučan, a tézist arra használta, hogy igazolja a totalitárius rendszer védelmét, és ellenezzen minden olyan változást, amely véglegesen lebonthatná a kommunizmus szlovéniai örökségét, amelyre a posztkommunisták hatalma épül. Ez a három pillér az ideológia, a propaganda és a pénzügyi hatalom. Paradox módon ma a kommunista rendszer utódai és védelmezői általában a leggazdagabb rétegek Szlovéniában. Milan Kučan a Szlovén Köztársaság elnöki tisztsége harmadik ciklusának lejárta után megalapította a Forum 21-et, amely néhány kivételtől eltekintve olyan személyeket tömörített, akik az elmúlt évtizedben rendkívül meggazdagodtak, és ma Szlovénia legnagyobb vállalatainak tulajdonosai. Amikor egyesek rámutattak a Forum 21 baloldali politikai irányultsága és a rendkívül gazdag tagság közötti ellentmondásra, és megkérdezték Kučan elnököt, hogy hol vannak a megmaradt munkások és proletárok, cinikusan válaszolt: “A proletárok ott vannak, ahol mindig is voltak. A munkahelyeiken”.

A baloldali kormányok és a vörös monopóliumok tevékenysége révén Szlovénia ügyesen becsempészte ezt a helyzetet a NATO-ba és az EU-ba is. Külső megfigyelők csak Romániában vehettek észre valami hasonlót. Ma, amikor a csőd lehetősége és a közös európai valuta stabilitásának veszélyeztetése miatt Szlovéniát naponta bírálják az európai intézmények, egyre több európai szereplő csodálkozik azon, hogy mi történt hazánkkal. Mi a baj velünk alapvetően, hogy így eltévedtünk?

Európa csak az értékek Európájaként maradhat fenn tartósan. Fontosak az intézmények, és fontos az általános fejlődés is. Az értékalap megerősítése nélkül azonban az európai alap sokkal nagyobb veszélyben van, mintha új intézményi szerződés nélkül maradna. Ezt a tényt soha nem szabad figyelmen kívül hagyni, és különösen a nyugat-balkáni országok EU-csatlakozása előtt elvárjuk az EU-tól, hogy követelje meg az új tagoktól a múlt tisztázását. Ez vonatkozik mind a szélsőséges nacionalizmusokra, mind a bűnözéshez való ambivalens hozzáállásra, azaz az ellenség fizikai megsemmisítésének kommunista módszereinek elfogadására. Az EU-hoz való csatlakozásra váró nyugat-balkáni országoknak a daytoni konfliktus feletti megbékélés mellett a konfliktushoz vezető múlttal és a célt igazoló ideológiával is foglalkozniuk kell.

Nem elegendő Miloševičben és Mladičban csak a szélsőséges nacionalistákat látni.. Valami hiányzik, ami teljes mértékben megmagyarázná a hihetetlenül brutális bűnöket Bosznia-Hercegovinában, a Horvát Köztársaságban és Koszovóban. Nyilvánvalóan a jugoszláv kommunista és katonai akadémiák végterméke a nacionalizmus és a kommunista ideológia keveréke, amelyek azt tanították, hogy az osztályharc alapvető célja az ellenség fizikai megsemmisítése. Ez a kombináció hozta létre a 20. század végi nemzetiszocializmust, más körülmények között, de ugyanazokkal a bűnös következményekkel, mint a múlt század első felében. Amikor azt hittük, hogy ilyesmi már nem lehetséges. Talán ennek is köszönhető, hogy a balkáni nyomorúság ideológiai alapja valahogy a kutatás hátterében maradt. Azért is, mert a kommunizmus hatalom maradványai Délkelet-Európa térségében nagyon vigyáztak arra, hogy a Nyugat ne kezdje el kutatni Srebrenica és általában a balkáni tragédia mélyebb okait.

Ugyanakkor a Nyugat-Balkánon történtek kevésbé tűntek fontosnak, egy mellékszínpadon játszódó drama, amely nem lesz döntő hatással a színházi évadra. A berlini fal leomlása és a hidegháború vége ugyanis egyben a globalizáció, az új információs és kommunikációs technológiák és a vallási szélsőségek térhódítását is jelentette. Ez utóbbi egy lépéssel még a 20. század destruktív ideológiáinál is továbbment. Mind a fasizmusban, mind a nemzetiszocializmusban és a kommunizmusban a cél szentesíti az eszközt, és a bűnözés legitim eszköz a cél eléréséhez. A vallási szélsőségeken kívül létezik a fanatikus hajlandóság arra is, hogy valaki közvetlenül feláldozza az életét a cél elérése érdekében. Ez első pillantásra talán veszélyesebbnek tűnik, holott valójában nem az. Nem tűnik ugyanis valószínűnek, hogy ilyen módon annyi áldozatot és olyan civilizációs pusztítást lehetne okozni, mint amennyit például a kommunizmus okozott a Szovjetunióban vagy Jugoszláviában, vagy a nemzeti szocializmus Európa egy részében. A kommunista ideológia, amelyet a jugoszláviai kommunista forradalom alatt és után vagy egy évtizeddel ezelőtt Srebrenicában alkalmaztak, az elkövetőket azon hitük alapján mozgósította, hogy a másoknak okozott kár közvetlenül és azonnal hasznot fog hozni nekik és fajuknak., nem csak később, egy másik világban.

A történelem megmutatta, hogy sokkal könnyebb tömegeket megnyerni a közvetlen előnyökért, mint a közvetlen személyes áldozatokért. Ez azonban a mélyebb lényege a totalitárius ideológiák újjáéledése veszélyének, amelyek közül a balkáni kommunizmusnak mindig rendelkezésére állt a szélsőséges nacionalizmussal való egyszerű kereszteződés. Ennek eredménye az etnikai tisztogatás és Srebrenica. Ebből következik a szlovéniai ZZB (Harcos Szövetségek Szövetsége) főtitkára tisjei beszédének tartalma, ahol ismét tömeggyilkosságokkal fenyegetőzött.

A “Mozgalmak” című könyv bizonyos mértékig megakadályozta a közelmúlt történelmének meghamisítását.

Az 1992 tavaszán megjelent Premiki (Mozgások) című könyv, a szlovén függetlenség más szereplőinek hasonló műveivel együtt, legalábbis bizonyos mértékig megakadályozta a közelmúlt történelmének meghamisítását és Kučan “több igazságról” szóló tézisének végleges megvalósulását. Ez az első pillantásra meglehetősen kategorikus kijelentés viszonylag könnyen alátámasztható.

Az 1990. decemberi népszavazás óta a függetlenséget a posztkommunista erők pártja folyamatosan úgy állítja be, mint minden lehetséges probléma általános okát (képünkön: az új független európai állam, a Szlovén Köztársaság elnökségének felállítása 1991. június végén).

A “Premiki” első kiadása 1992 júniusában jelent meg 30 000, rekordszámú példányban, amelyből 17 000 példány már előrendelésben elkelt. Az utánnyomásokból ráadásul további 40.000 példány fogyott szlovén, angol, német és horvát nyelven. Néhány év múlva a könyv teljesen elfogyott. A könyv valóságos média- és politikai vihart kavart. Egyesek már a megjelenése előtt is támadták, mivel a kéziratot ellopták a nyomdából, és elküldték az ügyeletes kritikusoknak.

Egyrészt a könyv váratlanul nagy olvasói érdeklődésre és tömeges tetszésre talált. Dicsérő és köszönő levelek százait kaptam. A közmédiában azonban vegyes volt a fogadtatás. Azok a médiumok, amelyeket még vagy ismét teljesen az átmeneti baloldal irányított, a függetlenséget ellenző politikusok reakcióit közölték, így logikus volt, hogy a könyv ismertetését is ellenezték. Még a legyőzött tábornokokat és jugoszláv tiszteket is megkeresték, és kikérték a véleményüket a könyvről. Ebben a csoportban élen járt a ljubljanai Dnevnik, az a lap, amely az JLA agressziója idején támadta a szlovén kormányt. Más, az igazságot jobban szerető újságok vagy médiumok (akkoriban, valljuk be, több volt belőlük, mint ma) más-más válaszokat közöltek.

Az 1992 tavaszán megjelent “Premiki” (“Mozgalmak”) című könyv (a képen a harmadik, kiegészített kiadás), a szlovén függetlenség más szereplőinek hasonló műveivel együtt, legalábbis bizonyos mértékig megakadályozta a közelmúlt történelmének meghamisítását és Kucan “több igazságról” szóló tézisének végleges megvalósulását.

A könyvben szereplő dokumentumok önmagukért beszéltek, és nem volt olyan könnyű elutasítani őket. Itt az állítólagos illetlenség trükkjét alkalmazták, mondván, hogy ilyen dokumentumokat nem szabad közzétenni, hogy nem szép dolog, és így tovább. Kitalálták az úgynevezett lehallgatási ügyet is, azt állítva, hogy az akkori Biztonsági Információs Szolgálat (VIS) lehallgatta a Szlovén Köztársaság Elnökségének tagjait, és így rögzítettek egy áruló beszélgetést, amelyben Ciril Zlobec államtitkot árult el a függetlenség pontos időpontjáról és konkrét intézkedéseiről. Természetesen ez nem volt igaz, hiszen egész Szlovénia tudta, hogy a VIS lehallgatja a JLA-t és a külügyi szolgálatokat, és ha Zlobec nem hívja fel őket maga, akkor nem tudták volna elkapni.

Ahogy a régi pártidőkben, a Mozgalmakról a Szlovén Köztársaság Elnökségén, a CPS utódjának, a Szocialista Pártnak és az LS-nek, az LDS elődjének szerveiben tárgyaltak. Közleményeket és sajtóközleményeket adtak ki, és elítélték a könyvet. Ezeknek a közleményeknek közös jellemzője azonban az volt, hogy egyikben sem szerepelt egyetlen mondat sem a könyvből. Csak lapos vádaskodások és a calimerói hozzáállás hangzott el azok részéről, akik nyíltan ellenezték a szlovén függetlenség valós erővel való biztosítását célzó intézkedéseket és így magát a függetlenséget, vagy akik nem tudták pontosan, hogy mit támogassanak.

A Mozgalmak első kiadásában említett szereplők némelyikének tudatlansága vezetett ahhoz, hogy a második kiadásban, amely gyorsan követte az elsőt, – mivel az első kiadás 30.000 példánya hamarosan elfogyott -, további dokumentumokat adtak ki, amelyek közvetlen bizonyítékokat szolgáltattak magatartásukról, valamint egy magyarázó előszót, amely gyorsan követte az elsőt.

A Mozgások című könyvre adott viharos politikai reakciók egy másik, eddig szigorúan elhallgatott és elrejtett igazságot is feltártak. A szlovén függetlenség és különösen annak fináléja, a Szlovéniáért vívott háború egyesítette a szlovénokat, ugyanakkor nagy szakadást okozott a szlovén posztkommunista baloldal látszólag nagyon is homogén testében. A függetlenséghez szükséges döntések és intézkedések meghozatalában különösen pártjaik vezetősége tétovázott és számolgatott, és ezt nemcsak a nyilvánosság, hanem a tagságuk előtt is eltitkolták. Tagságuk nagy része támogatta a függetlenséget, és sokan a Demosz befogadó politikájának köszönhetően fontosabb szerepet vállaltak a védelmi struktúrákban. A tagság nem ismerte a Demos-kormány megbuktatásáról Markoviccsal folytatott titkos tárgyalások tartalmát, amelyet szóvivője írt meg emlékirataiban, és nem tudtak Szlovénia nemzetközi elismerése elleni machinációkról sem, amelyekről az olasz szocialisták akkori nemzetközi titkára, Piero Fassino fenntartások nélkül írt. Ciril Zlobec árulása, amelyet közvetve a Premiki is megemlít, szintén sok támogatójukat megdöbbentette.

Az LDS, majd később az Egyesült Lista és a köztársasági elnökség vezetői haragot és médiatámadást indítottak a Mozgalmak és szerzőjük ellen. Céljuk elsősorban az volt, hogy meggyőzzék tagjaikat és támogatóikat arról, hogy a vezető baloldali politikusok nem akadályozzák a függetlenséget. A Mozgások című könyv a szlovén államiság kikiáltásának első évfordulóján jelent meg, közvetlenül Szlovénia ENSZ-csatlakozása után, akkor, amikor még a legnagyobb jugoszláv nosztalgiázók számára is világos volt, hogy Jugoszláviának vége, és Szlovénia mindennek ellenére valóság. És mint ilyenkor mindig, a csata után mindenki tábornok volt, és mindenki azt kezdte állítani, hogy a kezdetektől fogva hitt ebben a célban.

Kollégáimmal gondosan összegyűjtöttük a könyvre adott válaszokat, de nem mindegyiket lehetett elolvasni. Csak két évtized elteltével tekintettem át teljes egészében a Mozgalmakról szóló cikkek és feljegyzések eredeti vagy másolt példányait tartalmazó öt vastag regiszter tartalmát. A több száz rekord alapos átnézése ellenére sehol sem találtam komoly, ellenérveket tartalmazó vitákat, a könyvből.egyetlen tézist vagy dokumentumot sem cáfoltak meg ezekben.

De minél többet támadták a Mozgásokat, annál többen olvasták a könyvet. Dokumentumértéke miatt hamarosan fontos forrás lett a hazai és külföldi történészek és publicisták számára, akik Jugoszlávia széteséséről és Szlovénia függetlenségéről írtak. Amikor a könyvet idegen nyelveken újranyomták, több európai fővárosban is bemutattam, és számos európai újságban jelentek meg róla kritikák. Nemrég jelent meg Belgrádban két szerb történész könyve: A szlovéniai háború (az SZSZK Elnökségének dokumentumai) címmel, és még ebben is a Mozgások, mint az egyik legfontosabb forrás szerepel.

A függetlenség és a Szlovéniáért vívott háború helyezett minket a világ térképére

A Mozgások meglehetősen részletesen foglalkozik Szlovénia védelmének előkészítésével és végrehajtásával, bár a könyv témája ennél jóval szélesebb. A könyv tartalmazza a szlovén függetlenség biztosításának teljes alaptervét, amely az én munkám, és amelyet 1991 májusában az illetékes hatóságok a védelem előkészítésének és végrehajtásának hivatalos irányelveiként hagytak jóvá, és a szlovén TO és a rendőrség egy sor végrehajtási dokumentummal, operációs tervvel egészítette ki. A háború után erről a tervről és Szlovénia védelmének előkészítéséről előadásokat tartottam katonai akadémiákon, nemzetközi intézetekben és egyetemeken Bécsben, Washingtonban, Londonban, Párizsban, Rómában, Berlinben, Prágában, Zágrábban és esetleg másutt, de a védelmi minisztériumból való 1994. márciusi eltávolításom után érdekes módon szlovén katonai iskolákban vagy tanfolyamokon sohasem. Onnan nem érkezett meghívás. A vörös monopólium túl erős volt.

Szlovénia figyelemre méltó teljesítménye, az egészében nem klasszikus védelem és a rögtönzött fegyveres erők – először az MSNZ (nemzetvédelmi manőverező struktúra), majd a TO és a rendőrség formájában – sok katonai és védelmi szakértő és intézet figyelmét felkeltette, akik tanulmányozni kezdték. “Hogyan csinálták?” – hangzott a leggyakoribb kérdés. “Hogyan volt lehetséges, hogy a TO és a rendőrség mintegy 20 000 könnyűfegyverzetű tagja csak Szlovéniában, vagy annak közvetlen közelében megállított egy tízszer nagyobb létszámú hadsereget, amely több mint 500 harckocsival és más páncélozott járművel, több száz vadászgéppel és helikopterrel, valamint a klasszikus, erősen felfegyverzett hadsereg összes többi felszerelésével rendelkezett?”. Az ilyen és ehhez kapcsolódó kérdésekre a legtöbb válasz megtalálható a Mozgások című könyvben.

2003-ban az amerikai szenátus külügyi bizottsága az észak-atlanti szövetség legnagyobb és vezető tagjának egyetértéséről döntött Szlovénia NATO belépése ügyében. A NATO-bizottság elnöke rámutatott, hogy a potenciális új tag legnagyobb előnye, hogy olyan országról, amely már demokratizálódott, függetlenné vált, és egy sokkal nagyobb haderővel szemben is megvédte magát. Ez a tapasztalat értékes hozzájárulás a közös biztonságho, mondta.. Mivel a nevemet is megemlítette, a szlovén média gyakorlatilag nem számolt be erről.

Miloševičben és Mladicban (a képen Radovan Karadžiccsal együtt) csak szélsőséges nacionalistákat látni nem elég. Valami hiányzik, ami teljes mértékben megmagyarázná a hihetetlenül brutális bűnöket Bosznia-Hercegovinában, a Horvát Köztársaságban és Koszovóban. Ez a nacionalizmus és a kommunista ideológia keveréke, ami nyilvánvaló volt.

A függetlenség fontosságának tartós lekicsinylése

Ez a megközelítés mindig is inkább szabály volt, mint kivétel. A vörös propagandamonopólium már a függetlenségi korszak előtt is igyekezett elfedni az események lényegét és egyes szereplők kettős játékát.

Számos eseményt és nyilatkozatot elhallgattak vagy elferdítettek, másokat különösen kiemeltek. Az igazság elferdítése a függetlenség utáni mindennapok része volt. Az alapvető irányelv az volt, hogy mindent, ami a szlovéniai emberek többségének értékrendjét a függetlenség és a demokratizálódás, a szlovén tavasz idején alakította, relativizálni kell, és végül az ellenkezőjével kell megnevezni.

Az 1990. decemberi népszavazás óta a függetlenséget folyamatosan úgy állították be, mint minden lehetséges probléma általános okát. A jelszavak évről évre közvetlenebbek és ékesszólóbbak voltak, mígnem 2012-ben az úgynevezett népfelkeléseken az alábbi feliratokkal láthattunk transzparenseket: “20 éve lopnak tőlünk” vagy “20 év alatt ellopták tőlünk a vállalatokat és az államot” vagy “20 év korrupt politikai elit elég volt”.

Mintha a mennyországban éltünk volna a függetlenség előtt, és mintha Szlovéniában nem létezett volna olyan totalitárius rendszer, amelyben az államot száz százalékban ellopták az emberektől, minden bizonnyal sokkal jobban, mint ma, függetlenül minden jelenlegi problémától.

Az 1990-es szlovéniai demokratikus változások után egy 20 000 km2 -es, 2 millió ember által lakott területen több, mint 600 tömegsírt fedeztek fel, amelyek közül sok nagyobb, mint a srebrenicai (képünkön: a Huda dzsámiban meggyilkoltak csontvázai).

A szlovén fegyveres erők lefegyverzésével szembeni ellenállást és a szlovén állam védelmét az 1991 tavaszán kiadott híres Kučanov-levél óta fegyverkereskedelemnek, a szlovén állami attribútumok megteremtését pedig “kitörölt” ügynek próbálják beállítani.. A manipuláció két évtizeden keresztül olyan intenzív volt, hogy az ebben az időszakban felnövő fiatalok az összes lehetséges közmédiából legalább tízszer annyit tudhattak meg az úgynevezett “Kitöröltek problémájáról”, mint a szlovén állam létrejöttét lehetővé tevő intézkedésekről. A megalakulás után 10 évvel a nemzeti, állami ünnepségeken megjelentek az első vörös csillagos zászlók. Eleinte félénken, annak tudatában, hogy a Szlovéniáért vívott háborúban legyőzött agresszor hadsereg szimbólumát jelképezik. Aztán egyre agresszívebben, mintha az JLA megnyerte volna a háborút. A szónokok fő pontjai közé tartozott a kötelező mondat, miszerint az úgynevezett nemzeti felszabadító háború nélkül nem lenne független Szlovénia. Mintha Szlovénia 1945-ben jött volna létre és nem 1991-ben. A függetlenséget eltörölték vagy csökkentették, amikor az előbbi nem egészen működött. A két legnagyobb szlovén ünnep, az Államiság Napja és a Függetlenség és Egység Napja alkalmából rendezett állami ünnepségek programjai az átmeneti baloldali kormányok idején jobb esetben teljesen üresek voltak vagy nem kapcsolódtak az ünnep céljához, rosszabb esetben a szlovén identitás és a sikeres, közös függetlenségi vállalkozásban egyesített értékek nyílt megcsúfolásával voltak tele.

Szinte nem telt el egy hét sem az évben a ZZB által szervezett pompás és drága ünnepségek nélkül, Az ünnepségek megteltek gyűlöletbeszéddel, a másként gondolkodók fenyegetésével, totalitárius szimbólumokkal, bűncselekményekkel. A hivatalos állami jelképekeket megrongálták, katonai fegyvereket viseltek vagy mutattak be illegálisan. E tömegrendezvények résztvevői többnyire a ZZB fizetett tagjai voltak, hiszen közülük még mindig mintegy 20 000-en kapnak havonta kiváltságos veterán juttatást, annak ellenére, hogy sokan csak 1945 után születtek. A kiváltságok a leszármazottakra szállnak, mint valamilyen feudális fejedelemségben. Milošević negyedszázaddal ezelőtti legintenzívebb kampánygyűléseihez hasonló bacchanáliákat koronázta meg a 2012. december 24-i tisjei ZZB-gyűlés, ahol a veteránszervezet főtitkára, az egy évtizeddel a háború után született Mitja Klavora ismét mészárlással fenyegetőzött.

A függetlenséget követően néhány évig vissza kellett szolgáltatni a kitüntetéseket, és el kellett magyarázni, hogy a törvény értelmében a köztársasági elnök nem adományozhatja a Szabadság érdemrendet olyan személyeknek, akik akiknek semmi közük a függetlenséghez, sőt aktívan ellenezték azt. Tíz év után tudatosan kezdtek zavart kelteni a szimbólumokkal. A függetlenség tizenötödik évfordulóján vita kezdődött a szlovén haderő létrejöttéről, a huszadik évfordulón pedig az akkori köztársasági elnök még az úgynevezett függetlenségi harcosokra is ráförmedt, mondván, hogy ezzel az “érdemekért folytatott küzdelemmel” és az átmeneti zűrzavarral egyszer s mindenkorra le kell számolni. Nos, a választók 2012 őszén hála Istennek, leszámoltak vele. A függetlenség és különösen a szlovén hadsereg meggyalázásának csúcspontja éppen a huszonkettedik évforduló előtt, az utolsó védelmi miniszter kinevezésével következett be. A háttérből irányító “nagybácsik” olyan embert neveztek ki erre a posztra, aki 1991-ben nem csak közvetve, hanem aktívan, politikai fellépéssel és szavazással ellenzett minden olyan intézkedést, amely Szlovénia védelmét szolgálta Jugoszlávia agressziójával szemben.

“Nem vagyok tagja az LDS-nek, de ugyanazok a gondolataim és nézeteim, mint Roman Jakičnak” – mondta Milan Aksentijević, a JLA ezredese egy gyűlésen, miután a legkritikusabb pillanatban közösen akadályozták a védelmi előkészületeket.

A hamisítással szembeni ellenállás mindvégig erős volt, a Mozgalmak és a közvetlen résztvevők egyéb könyvei pedig erős támaszai voltak, de a hamisítás szereplői évről évre agresszívebbek lettek, mivel a függetlenséget közvetlenül megtapasztaló nemzedék emléke egyre halványult. Aki rámutatott a manipulációkra, azt a média lejáratta és nevetségessé tette. Az egykori SDV (Állambiztonsági Szolgálat) több mint 10 000 alkalmazottat foglalkoztató hálózata összefonódott az igazságügyi és rendőri apparátussal, és olyan félállami intézményekkel, mint a korrupcióellenes bizottság vagy az információs biztos, valamint a magánnyomozóirodákkal, és továbbra is agresszívan tevékenykedett. Az átmeneti baloldal médiamonopóliuma évről évre csökkentette a függetlenség jelentőségét, helyette az úgynevezett nemzeti felszabadító háború (NOB) forradalmi vívmányait dicsőítette. A baloldal a függetlenség rövid időszakát követően 1992 óta csak erősödött.

A hamisítással szembeni ellenállás ma gyakorlatilag lehetetlen lenne, ha nem őrződtek volna meg a jó két évtizeddel ezelőtti dokumentumok és feljegyzések, és néhány hozzáértő történész és a közvetlen résztvevők nem írták volna meg visszaemlékezéseiket,. Nagyjából ugyanazok a szereplők, akik 1941-től kezdve meg akarták akadályozni a drasztikus történelemhamisítás leleplezését, és naponta dörögtek a nyilvánosságban, hogy ne hagyják a történelemhamisítást (értsd: nem engedik az igazságot). Ugyanakkor a totalitárius rendszerből a történelemhamisítás módszerei átkerültek a függetlenség utáni időszakra. Az 1941-1990 közötti hamisítás védelmében ugyanazt a módszert alkalmazták az 1990 utáni időszakra is: a napi agymosást a tömegmédián keresztül. Ennek a mosásnak az alapját a kommentárok, szimpóziumok, iskolai tankönyvek és műsorok, valamint dokumentumfilmek vagy kvázi-dokumentumfilmes adások adták. Ennek a munkának a csúcspontja minden bizonnyal Mojca Pašek Šetinc propagandista Milan Kučanról készült portréja, és a JBTZ-ről szóló dokumentumfilm, amelyben Ljerka Bizilj 1988-as letartóztatásaink rendezőit mosdatja. Mindezt természetesen az adófizetők pénzéből teszik..

Érdekes lesz megfigyelni ezeknek és más szerzőknek a reakcióit az elkövetkező években, amikor a történelmi és újságírói tevékenység mégis sok olyan tényt fog feltárni, amelyet az 1989-es és 1990-es archívumok megsemmisítésével és a felsorolt propagandamódszerekkel megpróbáltak eltitkolni vagy legalábbis elfedni. Igor Omerza legújabb könyve a JBTZ-ről például egyértelműen bizonyítja, hogy Milan Kučan és Janez Stanovnik eskü alatt hazudtak, amikor a vizsgálóbizottság előtt azt állították, hogy nem tudtak Tasič és az én 1988 májusi és júniusi letartóztatásomról.

A “Mozgalmak” és kiegészítései – az első könyv a szlovén függetlenségről

A “Mozgalmak” volt a maga nemében az első könyv a szlovén függetlenségről. Hamarosan továbbiak következtek, amelyek e történelmi folyamat különböző tágabb vagy szűkebb aspektusait írták le. A külpolitikai aspektust és a nemzetközi elismerésért folytatott küzdelmet Dr. Dimitrij Rupel, a hírszerzők munkáját Andrej Lovšin, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságon belüli viszonyokat pedig Dr. Janez Drnovšek írta le. Több mint egy évtized elteltével kezdtek megjelenni a másik oldal szereplőinek visszaemlékezései, valamint érdekes olvasmányok és számos összehasonlításra alkalmas dokumentum.

Danilo Türk, az akkori köztársasági elnök, akit a posztkommunista baloldali pártok támogatásával választottak meg, arra a kérdésre, hogy miként kommentálná az országos televízióban a több ezer temetetlen holttestet tartalmazó Huda jama-i tömegsír felfedezését, azt mondta, hogy ez másodrangú kérdés, és nem fog nyilatkozni.

Borisav Jovič, az SFRJ elnökségének egykori szerb tagja például emlékirataiban leírja, hogyan győzte meg Kadijevičet 1991 tavaszán letartóztatásom vagy “eltávolításom” szükségességéről, és érdekes leírást közöl Kučan több lapra tett játékáról is.

Még érdekesebb Raif Dizdarevič, az SZSZKSZ Elnökség elnökének “Tito halálától Jugoszlávia haláláig” című 1988-as könyve, “, amelyben többek között feltárja Milan Kučan, Janez Stanovnik és más akkori szlovén kommunista politikusok kettős játékát a JBTZ-per kapcsán.

A vereséget szenvedett JLA tábornokok, Veljko Kadijevič, Branko Mamula és Konrad Kolšek könyvei többé-kevésbé a vereség igazolásával és az abban játszott szerepük szépítésével foglalkoznak. Megjelenésüket elsősorban a Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló hágai törvényszék munkája ösztönözte. A törvényszék honlapján elérhető anyagából szintén számos értékes tanúvallomás gyűlt össze.

A Szlovénia és Horvátország közötti illegális fegyverkereskedelemmel kapcsolatos találgatásoknak Martin Špegelj horvát védelmi miniszter “Egy katona emlékei” című könyve vetett véget A szerző részletesen bemutatta, hogy Szlovénia milyen katonai segitséget nyújtott Horvátországnak a háború alatt és után.

Milan Kučan harmadik köztársasági elnöki ciklusának lejárta után, 2004-ben megalapította a Forum 21-et, amely néhány kivételtől eltekintve olyan embereket tömörített, akik az elmúlt évtizedben rendkívül meggazdagodtak, és ma Szlovénia legnagyobb vállalatainak tulajdonosai.

Számos új dokumentumot tartalmaz a szlovén tavasz kezdetén a szlovén Udba és a vezető kommunisták közötti, a demokratizálódás megakadályozására irányuló együttműködésről a “7 évvel később” és a “8 évvel később” című dokumentum- és tanúvallomás-gyűjteményekben (mindkettő a Karantanija Kiadó gondozásában jelent meg), valamint a Nova obzorja Kiadó által kiadott “Az elnök szimbolikus bűnügyi kitüntetése” című kiadványban. Ugyanez a kiadó “Szlovénia elárulása – A TO RS lefegyverzése 1990 májusában” című kiadvánnyal és az abban közzétett dokumentumokkal végre fényt derített arra a szégyenletes tettre, amely majdnem megakadályozta Szlovénia függetlenségét, és amelyet Dr. Jože Pučnik és Ivan Oman nagyon helyesen Szlovénia elárulásának nevezett.

A különböző veteránszervezetek a védelmi előkészületekről és Szlovéniáért az egyes tartományokban és településeken folytatott háborúról dokumentumokat és tanúvallomásokat gyűjtöttek. A legrészletesebb munkát az észak-primorszkiaknak sikerült összeállítaniuk a Goriška Múzeum által kiadott “A dicsőség mindnyájunké” című antológiával.

A szlovén rendőrség, akkor még népi milícia MSNZ alatti tevékenységét a “Rejtett kék hálózat” című antológia, az MSNZ teljes időszakát és működését pedig Albin Mikulič “Lázadók okkal” című műve mutatja be.

Megvalósult és beteljesületlen elvárások

A Mozgásokban meglehetősen szerénytelenül próbáltam megjósolni a jövőt is. Egyes jóslatok valóra váltak, mások nem. Nem számítottam arra, hogy Szlovénia ilyen gyorsan eléri az EU- és NATO-tagságot. Nem is beszélve az európai valuta 15 éven belüli bevezetéséről. Őszintén szólva, amikor Szlovénia belső átalakulására gondoltam az akkori várakozásaim nagyobbak voltak. Azt hittem, hogy könnyebben és gyorsabban elérjük, hogy országunk nyitott, szabad és felelős társadalommá váljék.. Sajnos ez nem valósult meg. A régi totalitárius rendszer felbomlása lassan haladt, és a függetlenségkor megsérült monopóliumok egy része hamarosan visszaállt. Ennek a helyzetnek a mélyebb okait az Előszó elején és más alkalmakkor is részletesen ismertettem. Ebben az Előszóban néhány helyen megismétlődnek vagy összefoglalva szerepelnek azok az értékelések és figyelmeztetések, amelyeket már többször elmondtam vagy leírtam. Néhányat közülük a jövőben is biztosan meg kell majd ismételni, mert sajnos még legalább egy ideig aktuálisak maradnak.

1993-ban Szlovénia az Európa Tanács tagja lett, és 1996-ban e szervezet parlamenti közgyűlése elfogadta az 1096. számú határozatot a “Totalitárius kommunista rezsimek örökségének felszámolásáról”, és drámai figyelmeztetéseket fogalmazott meg számunkra:

“Számos veszélyt rejt magában egy sikertelen átmeneti folyamat. A legjobb esetben demokrácia helyett oligarchia, jogállamiság helyett korrupció, emberi jogok helyett szervezett bűnözés fog uralkodni. A legrosszabb esetben ha nem is a születő demokrácia megdöntése, de a totalitárius rendszer bársonyos visszaállítása lehet az eredmény.”

Ma már gyakorlatilag mindannyian egyetértünk abban, hogy a totalitárius kommunista rendszerből a demokratikus, nyitott és felelős társadalomba való átmenet folyamata Szlovéniában nem volt sikeres. Még mindig egyfajta vörös tenger közepén vagyunk, gazdasági és társadalmi válságban. A nemzeti érdekek álcája alatt fenntartották az állami tulajdonú monopóliumokat, amely először állami támogatással a költségvetésből, majd az EU-hoz való csatlakozás után politikai hitelek és a Szlovén Bank segítségével kiszipolyozta a szlovén adófizetőket, felemésztette a fizetéseket és a nyugdíjakat-

Az adófizetők pénzének kiáramlásával finanszírozták a rossz üzleti döntéseket, fenntartották vörös monopóliumukat a médiában és az igazságszolgáltatásban, és ezek révén a jelenlegi kormánytól fügetlenül fenntartották a többségi politikai hatalmat az országban, Ezt mindig legalább egy koalíciós partnerrel tartották kordában.

A korábbi pártbizottságokat helyettesítő bizottságokat hoztak létre. Így kaptunk információs biztost, korrupciós hivatalt, majd egy bizottságot. A felügyelt személyi állományon kívül az ombudsman, a versenyvédelmi hivatal, az értékpapírpiaci ügynökség, a Számvevőszék és a Szlovén Nemzeti Bank gyakran ugyanezt a célt szolgálta. Számos állami vagy félállami intézmény pontosan az ellenkezőjét tette annak, ami az elsődleges céljuk kellett volna legyen.

A vörös monopólium a médiában annyira nyilvánvalóvá vált, hogy a baloldali kormány kinevezésének napjától csodával határos módon eltűnt a címlapokról a szegénység, a kifizetetlen munkások és még az éhező gyerekek is. Néhány nappal később a ljubljanai újság cinikusan azt írta, hogy Szlovéniában a legmagasabb az elhízott gyermekek száma Európában. A főbb tévécsatornák hússzor több műsoridőt szenteltek a volt SDS-képviselő vitatott bizonyítványának mint a miniszterelnök-jelölt plágiumgyanújának.

Az egykori egypárti csúcs bőséges kiváltságai csak a sikertelen rendszerváltás idején öltöttek új formát. Az adományozott és privatizált házak és lakások, a rendkívüli nyugdíjak, az egykori Udba 40 éves korban való nyugdíjba vonulása és a veteránok juttatásai egyes esetekben még a leszármazottakra is átöröklődtek. Így a nemzeti felszabadító háború és a forradalom vívmányainak megőrzése nagyon konkrét érdekeltségi formát öltött: a kiváltságok megőrzését.. Olyan privilégiumok, amelyek a válság idején minden eddiginél nagyobb igazságtalanságot okoznak, és újabb, minden eddiginél nagyobb terhet rónak az emberekre.

A megőrzött és visszaállított monopóliumok, a szlovén függetlenséggel kapcsolatos igazság elferdítése, a társadalmi és gazdasági válság – mindezek első pillantásra erősen összefüggnek, de a gyakorlatban ez a kapcsolat elválaszthatatlan. Ezért nem meglepő, hogy a volt elnök a közelmúltban olyan nyíltan beszélt arról, hogy egyszer s mindenkorra “a függetlenség érdemi politikáját” kell folytatni. Azok a szereplők, akik a függetlenség idején kettős játékot játszottak, lehetővé tették a TO leszerelését és harcoltak Szlovénia nemzetközi elismerése ellen – a függetlenség utáni időszakban a totalitárius viselkedésmintákat kiterjesztették a mai korra, és részben még az Európai Unióba is becsempészték Ők jól tudják, hogy uralmuk legnagyobb akadálya a szlovénok függetlenség idején kialakult értékrendje, értékközpontja. Amíg ez létezik, addig a múlt szellemei nem fognak győzedelmeskedni.

A kezdetben ígéretesnek tűnő megbékélési folyamat az ellenkezőjébe fordult, és 2013 áprilisának végén Stožicében hírhedt véget ért. A teljes szlovén állami vezetés a durva haver-kapitalizmus szimbólumaként a Kommunista Internacionálét énekelve állt fel a teremben. Nem is beszélve a kommunista forradalmárok és merénylők, például Che Guevara ünnepléséről.

69b

Az átmeneti baloldal, amely az ideológiai és gyakran testvérvérrel és lopott vagyonnal rendelkező apák kiváltságai és terhei miatt nem képes kilépni ezekből a káros keretekből, csak nagyszabású, nagy erőfeszítést és hatalmas anyagi forrásokat igénylő propagandagépezettel tudja fenntartani ideológiai bázisát. A szlovén média nagy részét ma is ez irányítja.

A jövőre vonatkozó doktrína változatlan marad

A szlovén alkotmány tartalmazza annak az eskünek a szövegét, amelyet a választások után minden legmagasabb állami tisztségviselő letesz. Az esküvel vállalják, hogy “tiszteletben tartják az alkotmányt, lelkiismeretük szerint cselekszenek, és minden erejükkel Szlovénia jólétére törekszenek”. A teszt, amellyel azt vizsgálhatjuk, hogy egy egyén, csoport, politikai párt vagy politikai opció cselekedete, magatartása vagy programja valóban összhangban van-e az alkotmányos esküvel, egyszerű.

Ha az egyén, egy csoport, egy párt vagy politikai opció előtérbe helyezi és hangsúlyozza a szlovén függetlenség értékeit, eseményeit és vívmányait, amelyek a világ térképére helyeztek minket, és amelyek körül a szlovénok úgy összefogtak és egyesültek, mint még soha a történelemben, akkor az alkotmányos eskü szövegével és szellemével összhangban cselekszik.

Amikor azonban azegyén, egy csoport, egy párt vagy egy politikai opció azokat az eseményeket és időket hozza előtérbe, amelyek megosztottak és tönkretettek minket mint nemzetet, akkor az alkotmányos eskü szövegével és szellemével ellentétesen cselekszik. És a szlovén nemzet számára nem volt pusztítóbb időszak, mint a testvérgyilkos kommunista forradalom.

Ez a nyilvánvaló tény kitörölhetetlen történelmi igazság. Az átmeneti baloldal, az ideológiai és gyakran testvérvértől és lopott vagyontól származó atyák kiváltságai és terhei miatt nem képes kilépni ezekből a káros keretekből, és csak nagy erőfeszítéseket és hatalmas anyagi forrásokat igénylő, nagyszabású propagandagépezettel tudja fenntartani ideológiai bázisát. Mivel ez a fajta ideológia nem képes megteremteni az új értékteremtés feltételeit, ezért sürgősen szükségük van a hatalomra, a költségvetések, az állami bankok, az állami monopóliumok, a külföldi hitelek és mindezen eszközökön keresztül végső soron az adófizetők pénzére.

A szlovén nemzet és állam értékközpontjával ellentétes állami irányítás, illetve Kučan egyébként logikailag ellentmondásos állításának fenntartása, miszerint több igazság létezik – ami a gyakorlatban természetesen azt jelenti, hogy a nagyobb és erősebb hangszórókon keresztül hirdetett igazságnak kell érvényesülnie -, eddig a fiatal szlovén államnak több száz elvesztett fejlesztési lehetőségbe, több tízezer munkahelybe és az egyének elvesztegetett életesélyeibe került. Olyan külső adóssággal terhelte a jelen és a jövő generációit, amely már most névlegesen meghaladja az egykori SZSZK teljes adósságállományát.

A hangadók azonban továbbra is hamis és egyben végzetes dallamot játszanak, annak ellenére, hogy a pénz végre elfogy, és annak ellenére, hogy itt az ideje, hogy az állammal való kormányzás ismét azokra az értékekre támaszkodjon, amelyek létrehozták.

Amikor ilyen szélsőséges időszak következik be a történelemben, mindig történnek változások. Mozgások.

Janez Janša, a Szlovén Köztársaság miniszterelnöke

Janez Janša szlovén miniszterelnök:
Szlovénia, a hazám

Minden nemzet történelmében van egy pontosan meghatározott pillanat, ami lehetővé teszi, hogy egy nemzet szuverénné, saját urává váljon a saját földjén. Egy ilyen pillanat a nemzet legtöbb polgárának vagy tagjának pozitív hozzáállását tükrözi. Egy ilyen pillanat jelenti a nemzet értékeinek középpontját. Számunkra, szlovénok és a Szlovén Köztársaság polgárai számára ez a függetlenség pillanata.

Idén lesz harminc éve, hogy 1990. november 9-én és 10-én Poljče-ben összeült a Demos koalíció, ahol történelmi döntés született arról, hogy népszavazást kell kiírni Szlovénia függetlenségéről. A Demos poljče-i döntése helyes, határozott és döntő volt. De ez a döntés nem volt magától értetődő.. Bátorság kellett hozzá. Akkor fogadták el, amikor más politikai vezetők haboztak és mérlegeltek volna, és ismét elszalasztották volna a szlovén nemzet történelmi lehetőségét. Ki tudja, mikor, egyáltalán valaha is adódik még ilyen lehetőség. Ezért őszintén köszönöm mindenkinek, aki azon a novemberi napon félretette minden kétségét és félelmét, és eldöntötte, hogy mi a helyes és mi a legfontosabb azokban az időkben. Ezt a döntést később egy egységes politikai megállapodás követte, és népszavazást tartottak Szlovénia függetlenségéről.

A népszavazás napja, 1990. december 23-a örökre emlékezetes napként íródik be Szlovénia történelmébe. A 93,2%-os részvétel mellett 95%-unk a független Szlovénia mellett szavazott. Az emberek megértették a történelmi pillanat nagyságát, és bizonyították érettségüket, bölcsességüket és készségüket arra, hogy szabad, szuverén nemzetté váljanak. Ez volt az egyetlen alkalom a történelemben, amikor a szlovén nemzet valóban maga alakította a sorsát.

Hat hónappal később, 1991. június 25-én, heves viták és a függetlenségi törvényekről szóló szavazások után, amelyek közül a legfontosabbakat a Demos kis többségének néhány szavazatával fogadták el, a szlovén nemzetgyűlés a szükséges kétharmados többséggel elfogadta a Szlovén Köztársaság szuverenitásáról és függetlenségéről szóló alkotmányos alaptörvényt, amellyel Szlovénia átvette a korábbi szövetségi fennhatóságot a területe felett. Szlovénia független és szuverén állammá vált. Nem volt visszaút, és a Jugoszláv Néphadsereg katonai beavatkozással próbálta megakadályozni az új élet felé vezető utat.

Azonnal fegyverrel kellett megvédenünk nemzetünk szabadságát. Azokban a hetekben, napokban és órákban 1991 júniusában és júliusában minden kockán forgott. A szlovénok független és európai jövője, a demokratikus rendszer, a vallásunk és a jogunk, a jólét és az életünk. Ezek voltak azok a napok, amikor – 1990 májusában lefegyverzett nemzet ismét kiállt jogaiért, kikiáltotta a független Szlovéniát és határozottan ellenállt a Jugoszláv Néphadsereg agressziójának.

Ezekben a napokban a szlovének egy kis százaléka a nemzet tömeges támogatásával minden létező fegyvert magához ragadott, és a polgári védelemmel együtt szembeszállt Európa ötödik legerősebb hadseregével. Bátorságukkal megvalósították a lehetetlent, és megírták a szlovén nemzet szuverén állammá válásának utolsó felvonását. A szlovének bátorságát akkoriban az egész világ csodálta. A világ legerősebb országainak képviselői, akik néhány nappal a háború előtt még azt állították, hogy soha nem fognak elismerni minket, a bátorságunk következtében meggondolták magukat. Annak ellenére, hogy a baloldali politika egy része ellenezte a tényleges függetlenséget, a nemzet egységes volt. Olyan egységes, mint még soha, és nagyon bátor.

A nemzet egysége, a fegyveresek bátorsága, a Dr. Jože Pučnik vezette Demos kormánykoalíció elszánt politikai akarata, valamint a területvédelem és a rendőrségi taktikai egységek minden egyes parancsnokának kezdeményezése kovácsolta a győzelmet Szlovénia számára ebben a háborúban. Egy olyan győzelmet, amely a maga véglegességében a szlovén Olimposzra emelkedett, egy olyan győzelmet, amely fontosabb, mint minden olyan csata, amelyet őseink – sajnos gyakran mások számára is – az elmúlt évszázadok hálátlan történelmének örvényein keresztül vívtak.

A Szlovéniáért vívott háború nap mint nap hősök ezreit hozta felszínre a szlovén nemzetben. Fiúk és férfiak, akik a haza iránti szeretetből legyőzték a félelmet. Fegyvert ragadtak, hogy megvédjék otthonukat, vallásukat és törvényeiket. Szlovénia. Nagyszerű munkát végeztek.

Winston Churchillnek a brit csata utáni híres mondatát idézve azt mondhatjuk, hogy a szlovén nemzet történetében soha ennyi ember nem köszönhetett ennyit ennyi honfitársának.

A győzelem után visszatértek otthonaikba. Lehet, hogy az állam sokszor elfelejtette őket, de a hazájuk soha nem fogja. Ez egy sorsfordító pillanat volt, egy nagy óda a szlovén nemzethez. Felemelkedtünk, és bátorságuknak köszönhetően győztünk.

De sajnos voltak olyanok is, akik ennek a háborúnak áldozatul estek. Hálásak vagyunk mindazoknak, akik a legértékesebb ajándékot – az életüket – adták a nemzet álmának megvalósításáért. És teljes hálával ápoljuk emléküket.

Ha visszatekintünk az utunkra, mindarra, amit mi, mint nemzet elértünk ez alatt a huszonkilenc év alatt, ami egy ország számára valóban csak rövid idő, büszkék lehetünk. Sok mindent elértünk, de sok lehetőséget is elszalasztottunk. Azért is, mert hagytuk, hogy a régi sérelmek, a gyűlölet, a cinikus távolságtartás és a megosztottság újra hatalomra kerüljön. Mert a mindannyiunkban lévő jó elhallgatott, amikor a rossz ismét megindult, és megállította az alkotó lelkesedést.

A nehézségek azonban, amelyekkel az élet próbára tesz bennünket, újra és újra megtanítanak arra, hogy valójában akkor vagyunk erősek, ha összekapcsolódunk és egyesülünk. Hogy csak egységben tudunk nemzetként és társadalomként előre haladni, legyőzve még a legnehezebb megpróbáltatásokat is. A coronavírus elleni küzdelemben szerzett legutóbbi tapasztalataink csak megerősítették ezt. A megosztott politika ellenére, ahogyan az a függetlenségünkhöz vezető úton is történt, a nemzet megértette, hogy egészségünk pótolhatatlan, oszthatatlan és mindenki számára egyformán felbecsülhetetlen értékű, Igy képesek voltunk megnyerni a vírus elleni első csatát. Hiszem, hogy együtt, felelősségteljesen cselekedve le tudjuk győzni a fertőzés további kitöréseit is. Szeretném továbbá őszinte részvétemet és együttérzésemet kifejezni mindazok barátainak és családtagjainak, akik a koronavírus következtében hunytak el.

Hazánk születésnapja alkalmából visszatekintek az általunk bejárt útra, és remélem, hogy egyre gyakrabban tudatosítjuk, milyen nagy megtiszteltetés és kiváltság, hogy döntésünkkel megvalósíthattuk a független állam álmát, és beteljesíthettük a szlovének sok generációjának áldozatát, erőfeszítéseit, munkáját és imáit.

Remélem, hogy független országunkat mindenki nagy ajándéknak és lehetőségnek tekinti, gondoskodik róla, és a legjobbat hozza ki magából. Mindenki a maga módján. Ahogyan mi is törődünk azokkal az emberekkel, akiket a szívünkben hordozunk.

Remélem, hogy mióta a népszavazáson hozott közös döntésünk egy szuverén és független állam formájában valósággá vált, soha többé nem mondjuk azt, hogy nem lehet semmit sem tenni. Hogy semmit sem lehet megváltoztatni. Az egységes nemzet ereje megállíthatatlan erő. Ha összefog egy nemes cél érdekében, akkor az egész Teremtés segít elérni azt.

Remélem, hogy az 1990 végén és 1991 első felében lezajlott rendkívüli események eredményét, amelyekhez foghatót addigi történelmünkben még nem láttunk, soha nem adjuk fel. Hogy meg tudjuk őrizni a kapcsolatot azzal az idővel, amely minden akadályt legyőző intenzitásával szuverén és független országunk születéséhez vezetett abban a jelentős időszakban. Ez a szlovén nemzet értékeinek központja, amelyben a nemzet alkotó, szellemi és anyagi erői a kezdetektől fogva összeforrtak.

Remélem, hogy erőnket és kreativitásunkat mindig ebből az értékközpontból fogjuk irányítani. Hogy menedéket találunk benne a viharok után, és megnyugvást a megpróbáltatások után. Hogy egyek maradunk vele és egymással.

Remélem, hogy a szlovén zászló büszkén lobog majd szeretett hazánk minden otthonában, a legnagyobb évfordulónk tiszteletére. Hogy az elkövetkező nyári napokban felfedezzük hazánk rejtett szépségeit, és rájöjjünk, milyen varázslatos is ez a haza. Az Istentől ajándékba kapott harangok hangjával. Nekünk teremtve. Boldog születésnapot, Szlovénia!

Őszintén gratulálok az államiság napjához.

1990. április 8-án, virágvasárnap került sor Szlovéniában a második világháború utáni első demokratikus választásokra. A választások második fordulójára 1990. április 22-én került sor (a képen: Jože Pučnik, a Demos elnöke az urnáknál).

A második világháború utáni első demokratikusan megválasztott szlovén kormányt 1990. május 16-án erősítette meg a Szlovén Képviselőház. A Demos-kormány fő célja a Szlovén Köztársaság függetlensége volt.

A Szlovén Köztársaság függetlenségéről szóló népszavazási döntést dr. Jože Pučnik vezetésével a Demos képviselői klub 1990. november 9-én Poljčében tartott konferenciáján hozták meg. A népszavazás időpontját 1990. december 23-ra tűzték ki.

A népszavazás napján, 1990. december 23-án a szavazásra jogosultak 1.289.369, azaz 88,5 százaléka karikázta be a szavazólapon az IGEN szót, ami azt jelentette, hogy a független Szlovén Köztársaság mellett áll (képünkön: Lojze Peterle, a Demos függetlenségi kormányának elnöke).

1991. június 25-én a Szlovén Köztársaság Képviselőháza ünnepélyes ülésen elfogadta a függetlenségi dokumentumokat, amelyek alapján a szlovén köztársasági szervek megkezdték a széteső Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság funkcióinak átvételét.

A Szlovén Köztársaság függetlenségének ünnepélyes kikiáltására 1991. június 25-én került sor a Trg republike-on. Szlovénia független és szuverén állammá vált. Nem volt visszaút, és az új élet felé vezető utat azonnal megakadályozta a JLA agressziója.

A Szlovénia elleni katonai beavatkozást 1991. június 26-án és 27-én hajtották végre az JLA egységei és parancsnokságai (képünkön: az JLA egységeinek behatolása az olasz határátkelő felöl 1991. június 27-én), de hamarosan erős ellenállásba ütköztek a megtámadott hazát – a Szlovén Köztársaságot – védő szlovén fegyveres erőkkel szemben.

A Szlovéniáért folytatott háború nap mint nap hősök ezreit fedezte fel a szlovén nemzetben, fiúkat és férfiakat, akik hazájuk iránti szeretetből. legyőzték félelmüket. Fegyvert ragadtak, hogy megvédjék otthonukat, hitüket és törvényeiket, Szlovéniát. Kiváló munkát végeztek (a képen: a Szlovén Köztársaság Területvédelmi Hadtestének tagja egy lefoglalt JLA harckocsin).

Kívánom, hogy legnagyobb ünnepünk alkalmából büszkén lobogjanak a szlovén zászlók szeretett hazánk tiszteletére, és hogy az előttünk álló nyári napokban fedezzük fel eddig rejtett szépségeit, és ismerjük fel, milyen varázslatos. A harangok hangjában született, Istentől adott. Nekünk teremtve. Minden jót, Szlovénia!

Rövidítések: