Janez Janša: Feláll­tunk és túléltük

Fotoquelle: Demokracija

Janez Janša

Feláll­tunk és túléltük

(Szlo­vénia függet­len­sé­géért vívott háború fordu­ló­pontjainak elem­zése 1991-ben)

Szlo­vénia függet­len­sé­gének 30 éve

2021
Ljubljana


ELŐSZÓ

Június 26-án, szerdán Szlo­vénia kikiál­totta függet­len­ségét (a Szlovén Köztár­saság függet­len­sé­géről szóló nyilat­ko­z­atot és a Szlovén Köztár­saság függet­len­sé­géről és autonó­miá­járól szóló alkot­má­nyos alap­tör­vényt előző nap foga­dták el), tehát Szlo­vénia tény­le­gesen független és szuverén állammá vált. Ugya­nezen az éjszakán a Jugo­szláv Néphad­sereg (JLA) fegy­veres táma­dást indí­tott a fiatal ország ellen, amely tíz nap múlva, a JLA veresé­gével ért véget. Ezek a napok emel­kednek ki legin­kább Szlo­vénia függet­lenné válá­sának idejéből, amely 1987-től, a “Hozzá­já­ru­lások a szlovén nemzeti programhoz“ a Nova revija foly­óirat híres 57. számában történt megje­le­né­sétől egészen 1992-ig, Szlo­vénia legtöbb ország általi elis­me­ré­séig tartott.

A szlovén nemzetet törté­nelme során sokszor állí­tották kemény próba­tétel elé, de ennek elle­nére évszáz­adokon át fenn­ma­radt. A haza, a nemzet, a kultúra, a hagyomány, a vallás és a család iránti szeretet tartotta életben a néha igen ellen­séges körny­e­zetben is. Még a kommu­nizmust is túléltük, minden idők legross­zabb és leggo­no­s­zabb tota­li­ta­riz­musát, mert volt hitünk, és mert megta­nultuk ősein­ktől, mit jelent szlo­vénnak lenni. Ez azért van, mert a hazas­ze­retet a génjein­kben van, és mindig is tudtuk, hogy külön­le­gesek vagyunk: jók, szor­gal­masak és békések, és ezért semmi­lyen feny­e­getés nem ingathat meg minket. Amikor eljött az idő, és komoly veszély feny­e­ge­tett minket, hogy a Balkán olva­sztó tége­lyébe dobnak, és örökre kitö­rölnek az európai emlé­ke­zetből, fegy­vert ragadtunk, felláz­adtunk a jugo­szláv ellen­séggel szemben, és győz­tünk. Így szereztük meg 30 évvel ezelőtt hazánkat ezen a gyönyörű föld­dar­abon, ahol nagy­jaink régen lete­l­e­pedtek és gyökeret eresztettek.

Ezt a füzetet külön­leges céllal adjuk ki. Egy helyen gyűjti egybe a függet­lenség és a Szlo­vé­niáért vívott háború megérté­séhez szükséges alap­vető szöve­geket. Ezeket Janez Janša, az akkori védelmi miniszter és jelen­legi minisz­ter­elnök írta, aki kulcss­ze­re­plője volt annak az idős­za­knak. Az első szöveg a függet­lenség fordu­ló­pontjainak elem­zése, amely először a Fehér könyvben jelent meg. Ebben a szerző részle­tesen leírja az 1990 és 1991 közötti idős­zakot, amikor Szlo­vénia függet­len­ségi törek­vései miatt nemzet­kö­zileg elszi­ge­telő­dött, vala­mint a belpo­li­tikai esemé­ny­eket, azt, hogy az akkori baloldali ellenzék hogyan akadá­ly­ozta a Demoszt, és hogyan kötött paktu­mokat az akkori Jugo­szlávia szövet­ségi kormá­nyával. Mindazok, akik többé-kevésbé nyíltan elle­nezték a független államot, később átvették a hatalmat és osztoztak a független állam érde­mein, míg a függet­lenség fő akti­vis­táit hamis vádakkal és felál­lí­tott perekkel üldözték és börtönbe küldték.

A második szöveg a Szlo­vé­niáért foly­ta­tott háború elem­zése, amely először a Háború Szlo­vé­niáért című könyv elős­za­vaként jelent meg. Ebben a szerző azt a katonai konflik­tust elemzi, amely a nemzet egysé­gének köszön­he­tően az agresszor JLA veresé­gével végző­dött. „A nemzet egysége, fegy­veres részének bátor­sága, a Dr. Jože Pučnik vezette Demos kormá­ny­ko­alíció erős poli­tikai akarata, a TO és a rendőrség taktikai egysé­geinek, sok-sok egyéni parancs­no­kának kezde­mé­ny­e­zé­sének köszön­hető a Szlo­vé­niáért vívott háború győzelme. Egy győzelmet, amely a maga végle­gessé­gében a szlovén Olim­poszra emel­ke­dett, egy győzelmet, amely fonto­sabb, mint az összes csata, amelyet őseink gyakran mások nevében, máso­kért vívtak meg az elmúlt évszáz­adok hálátlan törté­nelme során – írta Janša.

A harmadik szöveg a Premiki (Mozgalmak) című könyv III. kiadá­sának elős­zava, amely közel 100 000 példá­nyban kelt el. A beve­zető szöve­gben Janez Janša megosztja emlé­keit és elemzi az esemé­ny­eket letar­tóz­ta­tá­sától (1988) az új állam nemzet­közi elis­me­ré­séig. A beve­zető és a III. kiadás azért fontos, mert a szerző olyan doku­men­tu­mokat is feltár, amelyek a könyv első kiadá­sakor (1992) még nem voltak ismertek, de a szlovén függet­lenség megérté­séhez nagyon fontosak. Mivel egy adott korszak felbec­sül­hetetlen értékű doku­men­tu­mairól van szó, Janša szövegét abban az egységes formában őriztük meg, amelyben akkor megjelent. A füzetben fény­képek és grafikonok is szer­e­pelnek, vala­mint a minisz­ter­eln­ö­knek a 2020-as nemzeti ünnep alkalmából.a szlovén néphez inté­zett üzenete.

Utóda­in­knak tudniuk kell, hogyan építettük a nemzeti szuver­e­ni­tást, hogyan éreztük a haza iránti szere­tetet, és mennyire hálásak voltunk a történelem e pillana­táért. De azt is tudniuk kell, hogy ki állt ellene. Nem azért, hogy bárkit is elítéljünk vagy üldöz­zünk, hanem egys­zerűen azért, mert ezek tények. Mára a törté­nelmi tények helyett törté­net­me­sélés folyik, miszerint Szlo­vénia könny­edén szerezte meg szuver­e­ni­tását. Mindez mentségül szolgál azoknak, akik kulcs­fontos­ságú pillana­tokban szabo­tálták a Demos-kormányt. Igaz, hogy a nemzet egységes volt, de a poli­tikai baloldal akko­riban mindent megtett annak érde­kében, hogy Szlo­vé­niának ne legyen saját hadse­rege, ne legyen független, hanem mara­djon a balkáni katlanban.

És ma, 30 évvel azután, hogy szem­bes­záll­tunk az ellen­séggel és kikiál­tottuk a független Szlo­vé­niát, aggódva tapasz­taljuk, hogy a fiatalok már nem biztosak abban, hogy Szlo­vénia jó dolog, és abban sem, hogy a hazas­ze­retet szükséges egy nemzet megma­ra­dá­sához. A fiatalok úgy vélik, hogy a nemzeti büszkeség és a szlovén iden­titás tudata idejét­műlt dolog. Míg azokban az években a média és a popu­láris kultúra erősí­tette a nemzeti eszmét, a ma divat nem a haza­fias maga­tartás. Úgy tűnik, hogy ma a szlovén iden­ti­tással és a függet­lenség esemé­ny­eivel szemben gyűl­öl­et­keltés zajlik.

Janez Janša „Vstali in obstali“ („Feláll­tunk és túléltük“) című köny­vében olva­smá­n­yosan és tanul­sá­gosan megírt szövegek. Tény­eken és doku­men­tu­mokon alapulnak, ezért minden­képpen be kell illes­z­teni az okta­tási folyamatba.

Jože Biščak


Az 1990. december 23‑i néps­za­va­záson a szlovén nemzet egyértel­műen és hatá­ro­zottan kiállt a Szlovén Köztár­saság függet­len­sége mellett. Ennek elle­nére a köve­t­kező hóna­pokban szem­besült a hazai posz­t­kom­mu­nista poli­tikai elit vala­mint a szövetség és a hiva­talos külföld feny­e­ge­té­seivel és, heves ellenál­lásba, akadá­ly­okba ütközött.


MAJDNEM MINDENKI ELLENÜNK VAN

1990-ben és 1991-ben Szlo­vénia függet­len­ségi törek­vé­seiben nemzet­kö­zileg túln­yomó­részt elszi­ge­telt volt. Ezt az elmúlt két évti­zedben vala­hogy elfe­lej­tették, vagy legalábbis elhomá­ly­o­sí­tották. Az okok elem­zése megmu­tatja, hogy miért történt ez.

A hazai és külf­öldi médi­umok archí­vumai számos olyan felvé­telt tartal­maznak, amely­eken a szomszédos és más országok állami és diplomá­ciai képvi­selőinek nyilat­ko­z­atai közvet­lenül kife­jezték nemtets­zé­süket vagy nyíltan elle­nezték a szlovén függetlenséget.

A legop­ti­mis­tább véle­mény, amely mellet­tünk szólt, az a mondat volt, amely elis­merte, hogy Szlo­vénia függet­lenné válhat, de csak a többi köztár­saság és a föde­ráció belee­gy­e­zé­sével. Termés­ze­tesen aki ezt állí­totta, nagyon jól tudta, hogy a szövet­ségi hatóságok, a JLA és a legtöbb más köztár­saság belee­gy­e­zése nem fog megszületni.

Annak elle­nére, hogy megpró­bálták elfe­lej­teni és elhomá­ly­o­sí­tani ezt az ellenál­lást, többé-kevésbé ismert és alaposan doku­men­tált. Sajnos a törté­nészek és a nemzet­közi kapc­so­la­tokra szako­sodott szak­em­berek nem elemezték és dolgozták fel kellőképpen.

A negatív kritikák elin­dí­tása külföldön

Kevéssé ismertek a külf­öldi diplomá­ciai és hírs­zer­zési képvi­selők által készí­tett jelen­tések és köve­t­kez­te­tések. . A függet­len­ségi foly­amat esemé­nyeit Szlo­vé­niából és a szomszéd­ságból figye­lemmel kísérő külf­öldi diplo­maták kormán­yaik szkep­ti­ciz­musa és több­nyire szemé­lyes szkep­ti­ciz­musa mellett szlovén tárgyaló­part­ne­reik is jelen­tősen hozzá­já­rultak a negatív érté­ke­lé­sekhez A hírs­zer­zési és diplomá­ciai jelen­tések, vala­mint a hazai és külf­öldi szol­gá­latok közötti tele­fon­beszélge­tések leiratai, amely­eket a jelen alma­na­chban közlünk, erre a szem­pontra is fényt derí­tenek. Az első megd­öb­bentő megál­la­pítás ezek elol­va­sá­sakor az a felis­merés, hogy való­jában semmit sem titkoltak el a külf­öl­diek elől titok­tar­tási okokra hivat­kozva, még az államtit­kokat sem. Még a függet­len­sé­gről szóló alkot­má­nyos törvény szigorúan bizalmas terve­ze­tének tartal­mára vonat­kozó infor­má­ciókat is felol­vasta egy olasz diplo­ma­tának a Szlovén Köztár­saság elnöksé­gének egyik tagja, Ciril Zlobec. Ugyanez volt a helyzet a függet­lenség gondosan őrzött dátu­mával is, amelyről az országban csak kevesen tudtak. Az akkori ellenzék tagjai, különösen az LDS és a mai SD tagjai közölték a külf­öldi diplo­ma­tákkal és hírs­zer­zőkkel a függet­len­séggel kapc­so­latos szkep­ti­ciz­musukat vagy akár ellenál­lá­sukat. Néhányan közülük, mint például Franco Juri LDS-es képvi­selő bojkot­tálta a függet­len­ségi döntés bejel­en­tését, míg mások, különösen a Szlovén Kommu­nisták Szövet­sé­gének (ZKS) utódai, másként nyilat­koztak a szlovén közvé­le­mé­nynek és másként a külf­öldi forrás­o­knak. Mind­ketten hason­lóan nega­tívan viszonyultak a szlovén függet­lenség minden intézke­dé­séhez, különösen a véde­lemmel kapc­so­la­to­sakhoz, amely­eket mélyen kigún­yoltak. Az ilyen megkö­ze­lítés néhány példáját a Szlovén Függet­lenség – Ellenál­lások, akadá­lyok, árulás című fehér könyvben közöljük, amelyet 2013-ban adott ki a Szlovén Függet­lenség Érté­keiért Egyesület..

Az infor­máció mint nagy előny

A Demos-kormány 1990. májusi eskü­té­te­létől a végleges nemzet­közi elis­me­résig és az ENSZ-ben történő elfo­ga­dásig az ille­tékes szlovén intézmé­nyek igye­keztek figye­lemmel kísérni a szomszédos országok, a nemzet­közi intézmé­nyek és a világ legbe­fo­ly­á­so­sabb párt­jainak Szlo­vé­niával és a függet­len­ségi harccal kapc­so­latos állá­s­pontját. Saját diplomá­ciánk kezde­tekben döcö­gött, a munka rend­kívül nehéz volt, a legfon­to­sabb ered­mé­ny­ekhez külf­öldi és világs­zerte élő honfi­tár­saink járultak hozzá. A jugo­szláv diplomá­ciában szol­gáló szlo­vének, néhány tisz­te­le­tre­méltó kivé­teltől elte­k­intve, nem voltak a függet­lenség hívei, és tőlük még keve­sebb hasznos infor­má­ciót kaptunk, mint a jugo­szláv néphad­sereg magas beosz­tású szlovén katonáitól.

A külf­öldi felek néze­teiről kapott infor­má­ciók útja:

- kormá­nyok és nemzet­közi szer­ve­zetek nyil­vá­nosan bejel­en­tett álláspontjai,

- a külf­öl­dről és a világból szár­mazó honfi­tár­saink információi,

- a szlovén állam képvi­selőinek kapc­so­latai külf­ölddel, különösen más országok diplomá­ciai személyzetével,

- a hazai hírs­zerző szol­gá­latok jelentései,

- külf­öldi szol­gá­latok jelen­tései, amely­ekhez Szlo­vénia saját szol­gá­la­tainak munkája vagy infor­má­cióc­sere (különösen a Horvát Köztársasággal).


Az utolsó pillanatig a legtöbb külf­öldi állam­férfi Jugo­szlávia egysé­gének megőr­zése mellett érvelt (képünkön: Ante Markovič, a ZIS SFRJ elnöke, Budimir Lončar jugo­szláv külü­gy­mi­niszter és James Baker amerikai külü­gy­mi­niszter 1991. június 21-én Belgrádban).

A Honvé­delmi Minisz­té­ri­umban a hírs­zerző szol­gá­latot csak a nemzet­védelem Manő­ver­struk­túrá­jának mega­lakí­tá­sakor hozták létre, és ezen időszak nagy részében keve­sebb mint tíz hiva­tásos alkal­ma­zottat szám­lált a hírs­zerzés. A gyenge személyi állomány elle­nére ez a szol­gálat a JLA-ban túln­yomó­részt alac­sonyabb beosz­tású szlo­vé­nekkel való haza­fias együtt­mű­ködés révén stra­té­giai szem­pontból fontos infor­má­ciókat gyűj­tött, amelyek lehe­tővé tették az agress­zióval szem­beni ellenállás reális terve­zését és a JLA szlo­vé­niai kivo­nu­lá­sának takti­kailag bölcs végre­haj­tását. Ezeken a forrás­okon keres­ztül jutot­tunk olyan infor­má­ciókhoz is, amely­eket a külf­öldi diplomá­ciai képvi­selők megosz­tottak a JLA csúcstalál­ko­zóján. A függet­lenség végső szaka­s­zában, különösen az 1991. májusi esemé­nyektől kezdve a JLA Szlo­vé­niából való kivo­nu­lá­sáig, ugya­nazon év októ­be­réig, a katonai hírs­zerző szol­gálat munkája megerős­ödött. A JLA egyes kommu­ni­ká­ciós léte­sít­mé­ny­einek elfo­glalá­sával és az agresszió kezdetén lefo­glalt beren­de­zé­sekkel a Védelmi Minisz­té­rium Hírs­zerző és Bizton­sági Szol­gá­lata (OVS) elkezdte lehall­gatni a JLA titko­sí­tott kommu­ni­ká­cióját egészen Belgrádig.

Az 1990 végi átszer­vezés után a Belü­gy­mi­nisz­té­rium Bizton­sági Infor­má­ciós Szol­gá­lata (VIS) saját erőfor­rásai révén szintén beha­tolt néhány hírs­zer­zésben gazdag külf­öldi forrásba, és a külf­öldi szol­gá­latok és képvi­selők közötti kommu­ni­káció ellenőr­zé­sével legalább részben közvetlen, szín­falak mögötti bete­k­in­tést nyúj­tott a külső körny­e­zetbe. Ebből a forrásból fontos infor­má­ciókhoz jutot­tunk arról, hogy az agresszor, aki a jugo­szláv diplomácia és a külf­öldi szol­gá­latok révén kivá­lóan hozzá­fé­rhe­tett harmadik ország­beli forrás­okhoz, milyen mértékben ismerte terveinket és a szlovén védelem tény­leges képes­sé­geit. Sajnos a VIS-nek csak egy része, amely több száz alkal­ma­zottat foglal­kozta­tott, állt megbíz­ha­tóan és szak­mailag is a függet­lenség mellett. A VIS másik, szintén nagyobb része passzív maradt, sőt elle­nezte. Ahelyett, hogy a közvetlen veszél­lyel foglal­koztak volna, inkább minden mással foglal­koztak, ami csak lehe­tséges. Így 1991. június 25-én, amikor a hadü­ze­netet Szlo­vé­niának kiadták, a kormány a VIS-től kapott egy érté­ke­lést a román hadsereg hely­ze­téről. A VIS egyik Vrhnika‑i tank­lak­tanyát őrző dolgo­zója állí­tólag elaludt, és nem vette észre, hogy egy tankoszlop hajtott át a kapun Ljub­l­jana felé. Az okot, hogy a tankoszlop hangos zaját miért nem lehe­tett hallani, valós­zí­nűleg csak a VIS-ben ismerték.


Ciril Zlobec, a Szlovén Köztár­saság elnöksé­gének egyik tagja még a függet­len­sé­gről szóló alkot­má­nyos törvény szigorúan bizalmas javasla­tának tartal­máról szóló infor­má­ciókat is szabadon felol­vasta egy olasz diplomatának

A szlovén közvé­le­mény a két belügyi szol­gálat külön­böző doku­men­tu­mainak foly­ói­ra­tokban és köny­vekben való közzé­té­tele révén számos részletet ismer­he­tett meg a szín­falak mögül a Szlo­vénia elleni agresszió egyes aspek­tu­sairól hozott dönté­se­kről és a többi ország képvi­selőinek hozzáállásáról.

Furcsa azonban, hogy ugya­nezen vagy hasonló doku­men­tumok korábbi kiad­ványai, mint például a Fehér könyv a szlovén függet­len­sé­gről – Ellenállás, akadá­lyok, árulásról, nem keltettek különö­sebb érde­klő­dést a törté­nészek vagy más szakértők körében. Pedig ma Szlo­vé­niában legalább ötször annyi szakértő van, mint a függet­lenség idején.

Dgyes tények iránti érdektelenség és más tények elferdítése

A szlovén függet­lenség kívülről és belülről történő ellen­zése és akadá­ly­o­zása az elmúlt két évti­zedben kevés érde­klő­dést és még keve­sebb tudomá­nyos kuta­tást kapott. Sokkal több ener­giát fordí­tottak a függet­lenség jelen­tő­sé­gének kitartó lekicsi­nylé­sére. Számos eseményt és nyilat­ko­z­atot elhall­ga­ttak vagy elfer­dí­tettek, míg másokat különösen kiemeltek. Az igazság elfer­dí­tése a függet­lenség utáni rutin része volt. Az alap­vető irányelv az volt: Rela­ti­vi­zálni mindazt, ami a szlo­vénok többségi érté­k­rendjét a függet­lenség és a demo­kra­ti­zá­lódás idején, a szlovén tavasz idején alakí­totta, és az ellen­kező jelen­téssel megne­vezni. Az 1990. decem­beri néps­za­vazás óta a függet­len­séget foly­ama­tosan minden­féle prob­léma általános okaként ítélték el. A jels­zavak évről évre közvet­le­nebbek és sokat­mon­dóbbak voltak, egészen 2012-ig, amikor az úgyne­ve­zett népfel­ke­lé­seken tran­szpa­ren­seket tapasz­tal­tunk az alábbi feli­ra­tokkal: „20 éve lopnak tőlünk.“ vagy „20 év alatt ellopták tőlünk a váll­ala­tokat és az államot.“ vagy „20 év a korrupt poli­tikai elitből elég“ – mintha a menn­yor­szágban éltünk volna a függet­lenség előtt, és mintha Szlo­vé­niában nem lett volna olyan tota­li­tá­rius rendszer, amelyben az országot teljesen ellopták az emberektől; minden bizonnyal sokkal inkább, mint ma, függet­lenül minden aktuális problémától.

Kučan 1991 tavaszán írt híres levele óta a TO lefe­gy­ver­zése elleni ellenál­lást és a szlovén állam védelmét fegy­ver­le­té­tel­ként próbálják beál­lí­tani, és a Szlo­vé­niának tulaj­doní­tott állami attri­bú­tumok mega­lapo­zását nem létező ügyként emle­getik. A mani­pu­láció két évti­zeden keres­ztül olyan intenzív volt, hogy az ebben az idős­zakban felnövő fiata­labb generá­ciók a közmédia többsé­géből könnyen érte­sül­hettek az úgyne­ve­zett Kitö­röltek ügyéről; sokkal széle­sebb körben, mint a szlovén állam létre­jöttét lehe­tővé tevő intézke­dé­se­kről. Tíz évvel a mega­la­kulás utáni nemzeti ünnepen, az állami ünnep­ségen megjel­entek az első vörös csil­lagos zászlók. Először félénken, mert tuda­tában voltak annak, hogy a Szlo­vé­niáért vívott háborúban legyő­zött agresszor hadsereg szim­bólumát képvi­selik, majd egyre agress­zí­ve­bben, mintha az JLA megny­erte volna a háborút. A szónokok fő monda­ni­valója egy foko­z­a­tosan beépülő mondat volt, miszerint az úgyne­ve­zett Nemzeti Fels­z­aba­dító Mozgalom (NOB) nélkül nem lenne független Szlo­vénia. Mintha a független Szlo­vénia 1945-ben jött volna létre, és nem 1991-ben. Ezáltal a függet­lenség fontos­ságát eltö­rölték, vagy legalábbis csök­ken­tették, amikor a törlésre tett kísérletek nem jártak sikerrel. Amikor az átme­neti baloldali kormá­nyok voltak hatalmon, a két legna­gyobb szlovén nemzeti ünnep, az álla­miság napja, vala­mint a függet­lenség és egység napja alkal­mából rende­zett állami ünnepi programok a legjobb esetben üres, a nemzeti ünnepek céljához nem kapc­solódó esemé­nyek voltak, a legross­zabb esetben pedig tele voltak Szlo­vénia és azon értékek nyílt megcsú­folá­sával, amelyek a sikeres és közös függet­len­ségi váll­al­ko­zásban egye­sí­tettek bennünket.

Másrészt szinte nem telt el hét az évben a Szlovén Nemzeti Fels­z­aba­dító Mozgalom (ZZB) egye­sü­letei által szer­ve­zett pompás és költ­séges ünnep­ségek nélkül, amelyek tele voltak gyűl­öl­et­bes­zéddel és a másként gondol­kodók feny­e­ge­té­sével, tota­li­tá­rius szim­bólumok bemu­ta­tá­sával és bűnc­s­e­lek­mé­ny­ekkel, hiva­talos állami szim­bólumok megron­gá­lá­sával és katonai fegy­verek ille­gális viselé­sével és felmu­ta­tá­sával. E töme­gren­dez­vé­nyek rész­t­vevői több­nyire a ZZB fize­tett tagjai voltak, mivel közülük mintegy 20 000-en még mindig havonta kiváltságos vete­rán­jut­ta­tásban része­sülnek, annak elle­nére, hogy sokan közülük 1945 után születtek. A kiváltságok bizonyos esetekben a leszár­ma­zot­takra szálltak, mintha feudális fejedelem­ségben éltünk volna. Az ilyen, a Miloševič negy­eds­záz­addal ezelőtti legin­ten­zí­vebb kampá­nyának gyűlé­seihez hasonló bacchaná­liákat a 2012. december 24‑i tisjei ZZB-gyűlés koronázta meg, ahol a vete­ráns­zer­vezet főtit­kára, Mitja Klavora, aki egy évti­zeddel a második világ­há­ború után szüle­tett, ismét mészár­lással feny­e­ge­tett minket.

A függet­len­séget köve­tően több éven át azzal a magyará­z­attal kellett viss­zaadni a katonai kitün­te­té­seket, hogy az ország elnöke törvé­nyesen nem adomá­n­yozhatta a Szabad­sá­grendet olyan szemé­ly­e­knek, akiknek nem sok közük volt a függet­len­séghez, sőt aktívan elle­nezték azt. Tíz év eltel­tével kezdtek szán­dé­kosan zavart okozni a szim­bólu­mokkal kapc­so­latban. A függet­lenség 15. évfor­du­lóján vita kezdő­dött a szlovén hadsereg mega­la­ku­lása és kora körül, a 20. évfor­dulón pedig az akkori köztár­sasági elnök még az úgyne­ve­zett függet­len­ségi harcosok felett is „menny­dör­gött“, mondván, hogy egyszer s minden­korra le kell számolni ezzel az „érdemi“ és átme­neti össze­viss­zasággal. Szerenc­sére a választók többsége úgy döntött, hogy 2012 őszén nem válasz­tják újra. A függet­lenség és különösen a szlovén hadsereg megs­zé­gy­ení­té­sének utolsó állomása nem sokkal a 22. évfor­duló előtt az utolsó védelmi miniszter kine­ve­zése jelentette.

Az úgyne­ve­zett „háttérből jött bácsik“ olyan személyt neve­ztek ki erre a posztra, aki 1991-ben nem csak közvetve, hanem aktívan, poli­tikai tevé­ke­ny­sé­gével és szava­za­tával ellen­zett minden olyan intézke­dést, amelyet Szlo­vénia védel­mében alkal­maztak a JLA agress­zió­jával szemben. „Nem vagyok tagja az LDS poli­tikai pártnak, de ugya­na­zokat a gondo­la­tokat és néze­teket vallom, mint Roman Jakič“ – mondta Milan Aksen­ti­jević jugo­szláv ezredes a gyűlésen, miután egy rend­kívül kritikus idős­zakban együtt akadá­ly­ozták a védelmi előkés­zü­le­teket. Az alma­nach második feje­zete számos konkrét példát tartalmaz a függet­len­séget akadá­lyozó intézke­dé­sekre, amelyek Roman Jakič és a baloldali ellen­zékhez tartozó támo­gatói aláí­rását viselik. Ha csak néhány módo­sí­tá­sukat elfo­ga­dták volna a kulcs­fontos­ságú védelmi jogs­zabá­ly­okhoz, Szlo­vénia nem lett volna képes sikeresen megvé­deni magát a JLA 1991. júniusi erős­zakos katonai beava­tko­zá­sával szemben.


A függet­lenség idején az ellenzék gyakran hevesen elle­nezte a szlovén függet­len­ségi törek­vé­seket (képünkön: Gregor Golobič, Zoran Thaler és Jožef Školč LDS-képviselők).

Operett helyett valódi katonai erő

Alap­vető céljuk az volt, hogy aláássák Szlo­vénia erőfes­zí­té­seit, egy haté­kony védelmi rendszer kiépí­té­sére. Ez a rendszer képes lett volna ellenállni Belgrád várható és hatá­ro­zott fellé­pé­sének, hogy erősz­akkal megaka­dá­ly­ozza függet­len­sé­günket. Ezt a Szlovén Függet­lenség Fehér Köny­vének tucatnyi doku­men­tuma bizonyítja. Ezek közé tartoznak az JLA szlovén kommu­nista poli­ti­ká­jának a TO lefe­gy­ver­zé­sére irányuló erőfes­zí­tései, amely­eket Dr. Jože Pučnik és Ivan Oman nagyon helyesen Szlo­vénia eláru­lás­aként jellem­zett; az úgyne­ve­zett Béke­de­klaráció, amely Szlo­vénia gyors egyoldalú lefe­gy­ver­zését köve­telte, vala­mint az JLA tábor­nokai és belgrádi poli­ti­kusok szín­falak mögötti kapc­so­latai, amelye­kről a nyil­vá­nosság időről időre új infor­má­ciókat tud meg, amikor megnyílnak a belgrádi levéltárak, vagy amikor a másik oldal vala­me­lyik tagja emlé­ki­ra­tokat ír. Csak néhány év múlva vált vilá­gossá – amikor baloldali poli­ti­kusok mindent megtettek azért, hogy az agresszor Konrad Kolšek tábornok szlovén útle­véllel rendel­kezzen – hogy a Kolšek tábornok által 1991. június 27-én reggel Szlo­vé­niának küldött, az JLA repülő­gépei által röplapok formá­jában széts­zórt, ulti­má­tummal ellá­tott hiva­talos hadü­ze­netet miért nem Milan Kučan főpa­rancs­no­knak és az elnökség elnö­kének, hanem Lojze Peterle minisz­ter­eln­ö­knek címezték, akinek az akkori alkot­mány szerint gyakor­la­tilag semmi­lyen hatás­köre nem volt a védelem terü­letén. A korábbi kapc­so­latok és megáll­a­po­dások miatt Kolšek és más agress­zorok nyil­ván­valóan úgy tekin­tettek Milan Kučanra, mint egy olyan szemé­lyre, akire számít­hatnak a „függet­len­ségi operett“ utáni idős­zakban, amikor a Demos-kormány a megtört vezetés hatá­sára felbomlik, és a katonai bíróságon vagy a kivég­zőosztag előtt végzi.


A Ciril Ribičič vezette Demo­kra­tikus Megú­julás Párt­jának, amely a Szlovén Kommu­nisták Szövet­ségét váltotta fel, számos aggálya volt Szlo­vénia függet­len­sé­gével kapcsolatban.

A néps­za­va­záson a függet­lenség magas támo­ga­tottsága és a szlovén közvé­le­mény – beleértve a baloldali pártok képvi­selőinek egyik frak­cióját is – függet­len­séggel kapc­so­latos egyéb­ként pozitív hangu­lata miatt a függet­lenség ellenzői általában nem nyíltan elle­nezték a függet­len­séget, hanem inkább közve­tett taktikát alkal­maztak. Ezt az 1991 tavaszán néps­zerűvé vált jels­zavak is tükrözték, például „Függet­lenség igen, de békésen. „, vagy: „Függet­lenség igen, de hadsereg nélkül.“, vagy: „A néps­za­va­záson kife­je­zett népa­ka­ratot meg kell való­sí­tani, de csak tárgyalások és megáll­a­po­dások útján.“, vagy: „Függet­lenség igen, de hadsereg nélkül.“, vagy: „A szlo­vénok nem a háborúra szavaztak a néps­za­va­záson! „Szlo­vénia függet­len­ségi nyilat­ko­z­a­tának együtt kell járnia a többi köztár­sasággal való tárgyalások azon­nali megkez­dé­sével egy új konfö­de­ratív unióról.“

Ráadásul nem csak jels­za­va­król volt szó; 1991 tavaszán a szlovén baloldali pártok, különösen a ZKS utódja és az akkori SD elődje, a volt Jugo­szlávia más tagköz­tár­sasá­gainak egykori kommu­nista párt­jaival való talál­ko­zókra került sor. Az egyik ilyen talál­kozót, amelyet Ciril Ribičič és elvtársai a bosz­niai és horvát kommu­nis­tákkal tartottak Otočecben, nagy újság­címek kísérték az egész volt Jugo­szlá­viában, és új jugo­szláv inte­grá­cióra szólítva fel.

A szlovén függet­lenség hazai és külf­öldi ellen­zőinek számí­tása a megtört vezetés elvá­rásán alapult. Úgy kalku­láltak, hogy a független Szlo­vénia eufó­ri­kusan meghir­de­tésre kerül, de nem valósul meg. („Az álmok ma még megen­ge­dettek, holnap új nap lesz! “) Abban a hitben hittek és igye­keztek ehhez a lehető legna­gyobb mértékben hozzá­já­rulni, hogy a szlovén védelmi erők nem lesznek képesek megs­zállni a hatá­rát­kelőket és az ország kulcs­fontos­ságú infra­struk­turális pontjait, és korlá­tozni az JLA manő­verét, és hogy néhány nap múlva az egész úgy alakul, mint egy operett epizód, ami után mindenki számára világos lesz az országban, hogy el vagyunk szige­telve a Nyugattól, nem mi irányítjuk a saját terü­le­tünket, senki nem segít, senki nem ismer el minket, és beton­falba verjük a fejünket.

Egy ilyen ered­mény után várható volt a Demosz-koalíció felbom­lása és a kormány bukása, majd a hatalom teljes átvé­tele. Bizonyára a független Szlo­vénia álmának végét is várták, a szlo­vénok megmen­tőinek látták magukat a veszé­lyes demoszi kalan­do­rokkal szemben. Vagy ahogy az akkori LDS elnöke mondta: „Jobb száz évig tárgyalni a független Szlo­vé­niáért, mint egy napig harcolni“. Ezeket a vára­ko­zás­okat szó szerint megerő­sítik az akkori minisz­ter­elnök, Ante Markovič viss­za­em­lé­ke­zései, amely­eket szintén a jelen alma­nach köve­t­kező részében közlünk, és amelyek az ő és a szlovén baloldali ellenzék talál­ko­zó­járól szólnak, közvet­lenül a háború előtt, 1991. június 12-én:

\„Marko­vičnak az ellen­zékkel foly­ta­tott beszélge­tése közös érté­ke­lést adott arról, hogy a kormá­nyzó Demo­sban olyan ellent­mon­dások vannak, hogy csak június 26. tartja össze. Ha június 26-án nem történik semmi, ami a Demos-kör megerő­sí­tését szol­gálná, akkor nem sok remény marad a kormány számára, ponto­sabban: ha június 26‑a után elindul egy olyan foly­amat, amely egys­zerre fut mindkét irányba, a függet­lenség és a reinte­gráció felé, akkor a Demos-kormány nyáron, de legké­sőbb szep­tem­berben megbukik.“.

Markovič a szlovén baloldali ellen­zékkel való talál­ko­zója után Franjo Tudman horvát elnököt is meggyőzte arról, hogy Szlo­vé­niában is valós­zí­nű­sí­thető egy ilyen fordulat. Tudman évekkel később a szlo­vé­niai operett­há­borúról beszélt, ezzel is leplezve Markovič támo­ga­tását. 1991. június 27-én azonban megs­zegte a tett ígéretet és az aláírt megáll­a­po­dást a két ország közös ellenál­lá­sáról a JLA agress­ziója esetén. Az operett függet­len­séget Horvá­tor­szág tény­le­gesen 1991 júni­usában hajtotta végre, amikor kikiál­totta saját függet­len­ségét, de nem vette át a tény­leges hatalmat. Az ár, amelyet Horvá­tor­szág életével fize­tett Tudman naivi­tá­sáért, óriási volt.

Magam is tanúja voltam jó néhány hasonló nyílt jóslatnak és célzásnak szlovén baloldali poli­ti­kusok részéről, nem beszélve külf­öldi diplo­ma­tá­król. Néhányan a köztár­saság akkori elnöksé­gében, a minisz­ter­elnök-hely­ettes és a háború előtt néhány hónappal lemondott pénzü­gy­mi­nisz­tere, és sok más „tisz­te­le­tre­méltó“ állam­polgár is hason­lóan véle­ke­dett. Egyikükkel, aki akko­riban nagy karriert futott be a független Szlo­vé­niában, közvet­lenül a háború előtt talál­koztam a Kongresni trg téren.

Kissé gúnyos hangon mondta nekem: „Egy független államhoz nem vízió kell, hanem megosz­tottság“. Nem magyaráztam meg neki, hogy nekünk az is megvolt, mert úgysem hitte volna el.

Ivan Omán, a Szlovén Köztár­saság egykori elnökségi tagja az elnökségben egyedü­li­ként köve­t­ke­ze­tesen támo­gatta az agresszió elleni véde­ke­zésre való felkés­zü­lést. Az ő elbes­zé­lése és többs­zörösen nyil­vá­nosan rögzí­tett előa­dása szerint, Dr. Jože Pučnik – a néps­za­va­zási töré­nyről szóló 1990. novem­beri tárgyalások sok szüne­tének egyikében – megkérdezte a mai SD főkép­vi­selő­jétől, hogy miért bonyolí­tották túl és alap­ve­tően miért elle­neztek minden függet­len­ségi javaslatot? Azt válas­zolta neki, meg kell értenie, hogy ők és poli­tikai elkép­ze­lé­seikj nem a függet­len­ségben látják a jövőjüket.

A Demosz 1990. áprilisi válasz­tási győzelme óta a szlovén baloldal a valódi függet­lenség megte­rem­tése ellen dolgo­zott, bár időn­ként ezt nyil­vá­nosan titkolta Legfon­to­sabb akcióik június 26-ig a köve­t­kezők voltak:

1. A Terü­leti Védelem lesze­r­elése 1990 májusában, minden lehe­tséges módon segítve az JLA‑t. Ezt az alma­nach első feje­zete tárgyalja.

2. Az ún. béke­ny­ilat­kozat 1991 február­jában, amely egye­nesen a már „alig felfe­gy­ver­zett Szlo­vénia“ gyors egyoldalú lefe­gy­ver­zését követelte.

3. A függet­len­séget bizto­sító intézke­dések (védelmi törvény, hadkö­te­lezett­ségi törvény, védelmi költ­ség­vetés) elleni köve­t­ke­zetes szavazás a Képvi­selőházban. A felsorolt törvé­nyek minde­gyikét alig néhány szava­zattal fogadta el a demo­krata többség. Erről az alma­nach második feje­ze­tében lesz szó.

4. A külf­öldi szol­gá­latok és diplo­maták tájé­kozta­tása a függet­len­ségre vonat­kozó operatív tervek legfon­to­sabb államtit­kairól (pontos időpont, a föde­ráció azon funk­cióinak felsorolása, amely­eket Szlo­vénia tény­le­gesen saját kezébe szán­dé­ko­zott venni).

5. Anton Drobnič főáll­a­mü­gyész lemon­da­tá­sára vonat­kozó petíció, amelyet néhány nappal a független Szlo­vénia kikiál­tása előtt Milan Kučan és Spomenka Hribar veze­té­sével küldtek el a nyil­vá­nos­sá­gnak (ő aján­lotta fel nekem, hogy írjam alá az elnöki hivat­alban). Közvet­lenül a háború előtt ezzel akarták még jobban felrázni a Demoszt, mivel a petí­ciót az SDZ és a szlo­vé­niai zöldek néhány promi­nens poli­ti­kusa is aláírta.

6. A rendőr­ségi szaks­zer­vezet sztrá­jk­fel­hí­vása 1991. június 27-re.


Egyes szlovén újsá­gokban külön­böző szerzők nyíltan elle­nezték Szlo­vénia függet­len­ségét (képünkön: cikk a Mladina 1991. május 21‑i számában: „Független Szlo­vénia? Nem, köszönöm!“).

1991. június 25-én Szlo­vénia tény­le­gesen átvette a korábbi szövet­ségi hatás­körök többségét (határ, vám, mone­táris poli­tika, légté­rel­lenőrzés, devizamű­v­eletek és ‑ellenőrzés), és június 26-án, általános népi támo­ga­tással és örömmel kikiál­totta függet­len­ségét. Ugya­nezen és a köve­t­kező napon sikeresen ellenállt az első agress­ziós hullámnak. Egyes baloldali poli­ti­kusok kétel­kedtek az „operett függet­len­ségi nyilat­kozat“ sike­rében. Főnö­keik mindent elkö­vettek, hogy egy ilyen hely­zetből is öncélú, kicsi­nyes poli­tikai hasznot húzzanak.

Piero Fassino, az olasz baloldali kormá­nyok egykori igazsá­gügyi, külke­res­ke­delmi minisz­tere, külü­gy­mi­niszter-hely­et­tese és a Szocia­lista Inter­na­ci­onálé főkép­vi­selője, könyvet jelen­te­tett meg Szen­ve­dé­lyből cimmel (Per passione, Milano, 2003), amelyben a 292. oldalon arról ír, hogy 1991. június 27-én Ljub­l­janában meglá­to­gatta Milan Kučant és Ciril Ribičičet, akik könyörögtek neki (soll­eci­tando), hogy „az olasz és az európai baloldal ne adja át a volt jugo­szláv köztár­saságok függet­len­ségét a jobbold­alnak“. A láto­ga­tást követő hóna­pokban az olasz szocia­lista külü­gy­mi­niszter, Gianni de Michelis volt az, aki európai poli­ti­kus­ként a legtöbb kritikát fogal­mazta meg a szlovén álla­miság rová­sára. Csak az utolsó pillanatban egye­zett bele Szlo­vénia európai elis­me­ré­sébe. Élesen támadta Fran­cesco Cossiga olasz elnököt is, aki 1992. január 17-én, – miután az Európai Unió elis­merte Szlo­vé­niát -, hazánkba láto­ga­tott, Ennek elle­nére Milan Kučan nem sokkal később a Szabadság Érdemrenddel tüntette ki de Michae­list, és nagyon jól tudta, hogy miért..


Jaša Zlobec és Franco Juri (a képen Ciril Ribičič és Lev Kreft társasá­gában), a függet­len­séghez szükséges összes intézke­désnek legs­zélső­sé­gesebb képvi­selőházi ellenzői később Szlo­vénia nagy­kö­vetei lettek.

A szlovén függet­lenség ellenzői számára nem úgy alakult, ahogyan azt várták. Szlo­vénia nem tört meg. Az JLA és mindazok, akik – mint a JBTZ-foly­amat vagy a szlovén TO lefe­gy­ver­zése mellett kardo­skodtak – arra számí­tottak, hogy a JLA elvégzi hely­ettük a piszkos munkát, Nem számitottak arra, hogy beleüt­köznek a szlovén elszántságba és a komoly védelmi előkés­zü­letek falába.

Azok boss­zúja, akiktől ellopták az JSZSZK‑t

A bosszú nem maradt el. Befo­ly­ásos szemé­lyek (őket senki sem vonta felelős­ségre hazaá­ru­lá­sért vagy egyéb tettei­kért) ahelyett, hogy őszintén beis­merték volna, hogy téve­dtek, vagy legalábbis hall­ga­ttak volna, közvet­lenül a háború után és a nemzet­közi elis­merés előtt propa­gan­da­kam­pányt indí­tottak a függet­len­ségi akti­visták ellen, Meg akarták buktatni a Demosz egyes tagjait, majd a kormányt.

Másrészt azokat az egyé­neket, akik a függet­lenség ellenes tevé­ke­ny­sé­gükkel a legin­kább kitettek magu­kért, vagy elle­nezték a függet­len­séget bizto­sító intézke­dé­seket, szakmai és szemé­lyes kvali­tá­sa­iktól függet­lenül gyorsan előlép­tették. Amikor a szlovén parla­mentben a függet­len­séggel kapc­so­latos kulcs­fontos­ságú döntések megho­z­a­ta­lakor az ellen­zé­kről, az obstruk­cióról és az általános hely­telen visel­ke­désről szóló össze­fo­glalókat olva­ssuk, vagy a 4. feje­zetben a helyi szinten és általában a poli­ti­kában az agress­zorral való pakt­um­kö­tésről szóló doku­men­tu­mokat és feljegy­zé­seket olva­ssuk, gyakor­la­tilag egyetlen olyan névvel sem talál­ko­zunk, akit így vagy úgy, de nyil­vá­nosan bíráltak vagy elítéltek volna olyan csele­ke­de­te­kért, amely­eket a történelem vitat­hat­at­lanul elhi­bá­zottnak, sőt károsnak minősített.

Az akkori LDS elnöke, Jožef Školč kulturális miniszter, sőt a nemzet­gyűlés elnöke lett; a Szlovén Köztár­saság elnöksé­gének tagja; Ciril Zlobec, aki szigorúan titkos államtitkot fedett fel a külf­öldi szol­gá­la­to­knak ciklusa végéig az elnökség tagja maradt, sőt a Szlovén Tudomá­nyos és Művés­zeti Akadémia alelnöke lett; Ciril Ribičič, aki Szlo­vénia nemzet­közi elis­me­rése ellen irányuló külpo­li­tikát foly­ta­tott, alkot­má­ny­bíró lett, sőt a Velencei Nemzet­közi Jogi Bizottság tagja. A Marković vezette Szociál­de­mo­krata Unió egyik tagja, Rado Bohinc tudomá­nyos, majd belü­gy­mi­niszter, később a Primor­szka Egyetem kancel­lárja lett. Franco Juri és Jaša Zlobec a függet­len­séghez szükséges minden intézkedés legs­zélső­sé­gesebb ellenzői voltak a Képvi­selőházban, annak az orszá­gnak a nagy­kö­vetei lettek, amelyet szüle­té­sekor elle­neztek. A függet­lenség akadá­ly­o­zá­sában lelkes cinkosuk, Roman Jakič védelmi minister, Aurelio Juri pedig az Európai Parla­ment tagja lett, Sergij Peljhan kulturális miniszter. Jože Mencinger, aki néhány hónappal a háború előtt dezer­tált a kormá­nyból, mondván, hogy nem hisz a függet­len­ségben, a ljub­l­janai egyetem rektora és a Bajt Intézet tulaj­do­nosa lett. Marko Kranjec, aki a dezer­tá­lásban társa volt, előbb nagy­követ, majd a Szlovén Bank kormá­ny­zója lett. A lista túl hosszú ahhoz, hogy mindenkit felsorol­junk. Azok az újsá­gírók és szer­kes­ztők, akik a függet­len­séget nyiltan elle­nezték és kéte­ly­eket szítottak, szintén rend­kívül gyorsan előre törtek. Az akadé­miai körökben hason­lóan fényes karrier várt azokra, akik a független Szlo­vé­niáról való néps­za­va­zást, majd később magát a függet­len­séget is aktívan elle­nezték. A minta a gazda­ságra is átte­vő­dött. A priva­ti­záció első hullá­mában a legtöbb váll­alatot olyan szemé­lyek „priva­ti­zálták“, akik két évvel korábban még Szlo­vénia gazda­sági túlé­lé­sének lehe­tő­ségét siratták. A második hullámban viszont ők vagy leszár­ma­zot­taik voltak azok, akik kiváltságos poli­tikai hite­leket kaptak az állami tulaj­donú bankoktól. A hírhedt Veno Karbone alias Neven Borak Kučan elnöki tiszt­sé­géből a minisz­ter­elnöki székbe került, majd a „nemzeti érdekek“ védel­me­zője lett a verseny­védő álcája alatt, megaka­dá­ly­ozva a külf­öldi befek­tetők érke­zését és a hazai mágnások versenyét, később pedig a szürke eminen­ciás pozí­ciót foglalta el a Szlovén Bankban.

A Belgrádtól való sikeres függet­len­edés elle­nére az új időkről való álmo­dozás csak egy napig tartott. A társ­ada­lomban a promóciós mecha­niz­musok a fejük tete­jére álltak. Minél inkább elle­nezte valaki a függet­len­séget, vagy minél szkep­ti­kusabb volt, és minél inkább kötő­dött valaki csalá­dilag, poli­ti­kailag vagy érzel­mileg az egykori Jugo­szlá­viához annál nagyobb esélye volt karrierre és poli­tikai sikerre a független Szlo­vé­niában. Fárad­hat­at­lanul dolgoztak kicsiben, Triglav és Kolpa között, hogy létreh­ozzák a kommu­nista pasa­l­ukot, amelyet Triglav és Vardar között elves­z­tettek. És bizonyos mértékig sike­rült is nekik. Ma az egykori SZSZK terü­letén kial­a­kult országok közül csak Szlo­vé­niában talál­ható sok rendez­vé­nyen a kommu­nista és jugo­szláv ikono­gráfia, és csak Szlo­vé­niában kapnak még mindig külön­leges nyug­dí­j­kie­gés­zí­tést a volt jugo­szláv kommu­nista tisztviselők.

A szlovén függet­lenség lejá­ra­tá­sára irányuló kampány a mai napig tart: a fegy­ver­ke­res­kedelem vádjától az úgyne­ve­zett kitö­röl­tekig és a Háborús Vete­ránok Szlo­vé­niáért Egye­sület elnö­kének kijel­en­té­seiig, miszerint a függet­lenség volt az, ami megosz­totta a korábban egységes szlovén nemzetet. Ahogy a függet­len­séget közvet­lenül megta­pasz­taló generáció emléke halvá­nyul, úgy válnak a lejá­ratás szere­plői évről évre agress­zí­vebbé. Aki rámu­ta­tott a mani­pu­lá­ciókra, azt a média lejár­atta és nevet­sé­gessé tette. Az egykori SDV háló­zata, amelynek több mint 10 000 alkal­ma­zottja össze­fonó­dott az igazsá­gügyi és rendőri appará­tussal, olyan félállami intézmé­ny­ekkel, mint a korrup­ciós bizottság vagy az infor­má­ciós biztos, vala­mint magán­n­yo­mozó-irodák, továbbra is agress­zívan aktív maradt.

miután egy rövid szünet után a függet­lenség elhal­vá­nyult. A baloldal média­mo­no­pó­liuma a függet­lenség kikiál­tása idején rövid időre viss­za­vo­nulót fújt. de 1992 óta újra erős­ödik, évről évre csök­kenti a függet­lenség jelen­tő­ségét, és az úgyne­ve­zett Nemzeti Fels­z­aba­dító Háború (NOB) forra­dalmi vívmán­yait dicsőíti.

A történ­elem­tor­zí­tással szem­beni ellenállás ma gyakor­la­tilag lehetetlen lenne, ha nem őrződtek volna meg a jó két évti­zeddel ezelőtti doku­men­tumok és feljegy­zések, nem lenne néhány korrekt törté­nész és az emlé­ki­ra­ta­ikat megíró rész­t­vevők erőfes­zí­tése. Többé-kevésbé ugya­nazok a szere­plők, akik 1941-től kezdve minden módon meg akarták akadá­ly­ozni a történelem drasz­tikus megha­mi­sí­tá­sának feltá­rását, akik naponta nyil­vá­nosan állí­tották, hogy nem hagyják a “történ­elem­ha­mi­si­tást” (értsd: nem engedik az igazságot), ugya­n­akkor a tota­li­tá­rius rends­zerből átvitték a történ­elem­tor­zítás móds­ze­reit a függet­lenség utáni kors­zakra. Az 1941–1990 közötti torzí­tott történelem védel­mében ugya­nezt a munkát használták az 1990 utáni idős­zakra is. A napi agymosás a tömeg­mé­dián keres­ztül történik, és ennek alapját kommen­tárok, szim­pó­zi­umok, iskolai tankönyvek és műsorok, vala­mint doku­mentum­filmek vagy kvázi-doku­mentum­filmes adások tartalmazzák.

Mindezt termés­ze­tesen az adófi­zetők pénzéből fizetik.


Egyes szlovén újsá­gokban külön­böző szerzők nyíltan elle­nezték a szlovén függet­len­séget. Erről számos cikket talál­ha­tunk a ”Szlovén függet­lenség fehér könyve – Ellenállás, akadá­lyok, árulás” című könyvben. Ezekből a cikkekből egy külön­leges válo­gatás a ljub­l­janai Szlovén Függet­len­ségi Múze­umban is megte­kin­thető (lásd a fenti képeket). A függet­lenség kiví­vá­sára irányuló törek­vé­seket a baloldali irányí­tású szlovén média, különösen a Mladina és a Dnevnik nevet­sé­gessé tette. A fekete pöttyös „vicc“ a Mladina 1990. január 26‑i számából szár­mazik, Miran Lesjak szer­kes­z­té­sében. A fekete pont alá cini­kusan, kis betűkkel írták: „Gyakorlat 1: Nézz egye­nesen a fekete pontba olyan sokáig, hogy meglásd a független Szlo­vé­niát. Ismé­teld meg a gyakor­latot minden nap“. Hasonló akciókat hajtott végre Franco Juri LDS-es képvi­selő is kari­ka­túráival a Delóban, majd később a Dnevnikben.

A független Szlo­vénia alapjai a szlovén tavasz értékei – az JSZSZK mega­la­pí­tása bűnc­s­e­lek­mény volt

A szlovén alkot­mány tartal­mazza annak az eskünek a szövegét, amelyet a megvá­lasztás után minden vezető állami tiszt­ség­vi­selő elmond. Az esküvel váll­alják, hogy „tisz­te­letben tartják az alkot­mányt, lelki­is­me­retük szerint cselek­szenek, és minden erejükkel Szlo­vénia jólé­tére törek­szenek“. Igen egys­zerű a teszt, amel­lyel megál­la­pít­hatjuk, hogy egy egyén, csoport, poli­tikai párt vagy poli­tikai opció csele­ke­dete, maga­tar­tása vagy programja valóban összhangban van‑e az alkot­má­nyos esküvel,.

Ha egy egyén, csoport, párt vagy poli­tikai opció előtérbe helyezi és hangs­ú­ly­ozza a szlovén függet­lenség érté­keit, esemé­nyeit és vívmán­yait, amelyek a világ térké­pére hely­eztek minket, és amely­ekben a szlo­vénok messze a lege­gy­sé­ges­ebbek a törté­nelmük során, akkor az az alkot­má­nyos eskü szöve­gének és szel­lemének megfel­elően működik.

Amikor azonban egy egyén, csoport, párt vagy poli­tikai opció azokat az esemé­ny­eket és időket hozza előtérbe, amelyek megosz­tottak és tönkre­tettek minket mint nemzetet, akkor az az alkot­má­nyos eskü szöve­gével és szel­lemével ellen­té­tesen cselekszik. És a szlovén nemzet számára nem volt pusz­tí­tóbb időszak, mint a test­vérgy­ilkos kommu­nista forra­dalom, amel­lyel a bűnöző klikk kihasználta a megs­zállás nehéz idős­zakát és a szlo­vénok őszinte haza­fias érzé­seit, hogy erősz­akkal ragadja magához a hatalmat. Ma már könnyen megis­mer­he­tünk bárkit ezen a lakmusz­pa­píron keres­ztül. Aki az 1991-es test­vé­rhá­ború idejét dicsőítő, sosem volt őszintén a függet­lenség híve. A szlovén állam, amely akkor a nép elsöprő egye­térté­sével jött létre, a poli­tika széttagoltsága elle­nére, a széteső SFRJ véres alap­jainak alap­vető megtag­adása volt..

Mint azt már régóta tudjuk, és mint az a bemu­ta­tott doku­men­tu­mokból részle­tesebben is kiderül, nem mindenki volt a függet­lenség híve. A néps­za­vazás ered­mé­nyei szerint mintegy 200 000 ember és a szlo­vé­niai posz­t­kom­mu­nista nómen­kla­túra nagy része, a volt SZSZK többi részének nagy része és a világ­po­li­tika nagy része hiva­talosan elle­nezte Szlo­vénia függet­len­ségét. A függet­lenség 200 000 hazai ellen­zője között mintegy 50 000 szélső­séges volt. Néhányan közülük fegy­verrel a kezükben vettek részt a Szlo­vénia elleni agress­zióban, mások undo­rodva megtag­adták a szlovén állam­pol­gár­ságot, és az JLA veresége után kiván­do­roltak az országból. Néhányan mara­dtak, és a szlovén baloldali pártokban találtak mene­déket. Sokan, akik megtag­adták a szlovén állam­pol­gár­ságot és a legyő­zött hadser­eggel együtt vagy még korábban elha­gyták Szlo­vé­niát, néhány év múlva kezdtek viss­z­a­térni, amikor Szlo­vénia fejlő­dött, amikor a volt Jugo­szlávia más részei lema­ra­dtak, és amikor az átlag­nyugdíj hazánkban tízszer magasabb volt, mint Szer­biában és Bosznia-Herce­go­vinában. Először csendben, majd egyre hango­sabban kezdett kial­a­kulni az úgyne­ve­zett kitö­röltek csoportja. Azt a néhány száz indo­kolt esetet, amikor egyének szerették volna rendezni a külf­öldi státuszt vagy akár az állam­pol­gár­ságot, de objektív okok miatt nem jártak sikerrel, több ezer speku­láns követte, akik Szlo­vé­niát szüle­tése idején elárulták, és ma a szlo­vé­nel­lenes baloldali poli­tika segít­sé­gével kárté­rí­tést köve­telnek a szlovén adófizetőktől.

Az akadá­lyok, az ellenállás és az árulások elle­nére Szlo­vénia Belgrádtól való függet­len­sége sike­rült. De volt egy másik lehe­tőség is …

Forrás: Asso­cia­tion for the Values of Slove­nian Inde­pen­dence: „White Book of Slove­nian Inde­pen­dence – Oppo­si­tions, Obsta­cles, Betrayal.“  (A szlovén függet­lenség érté­keiért Egye­sület: „A szlovén függet­lenség fehér könyve – Ellenál­lások, akadá­lyok, árulás.“ Nova obzorja, d. o. o., Ljub­l­jana 2013.


2013. április 27-én Ljub­l­janában a teljes szlovén állami vezetés részt vett a kommu­nista díszle­tekkel tarkí­tott ünnep­ségen, amely azokra az időkre emlé­kez­te­tett, amikor még léte­zett a tota­li­tá­rius Jugo­szláv Szocia­lista Szövet­ségi Köztársaság.


A szlovén függet­lenség fehér könyve – Ellenál­lások, akadá­lyok, árulás 


A „Háború Szlo­vé­niáért“ című antoló­giában megjelent doku­men­tumok, amelyek időben követik egymást, vilá­gosan megmu­tatják, hogyan zajlott a JLA agress­ziója Szlo­vénia ellen, hogyan véde­kez­tünk és mentettük meg magunkat, és hogyan győztük le kato­nailag a Jugo­szláv Szövet­ségi Hadsereget.


Janez Janša a Szlovén Demo­kra­tikus Unió alelnöke, 1990-ben a Szlovén Köztár­saság első demo­kra­ti­kusan megvá­lasz­tott Képvi­selőhá­zának tagja és Szlo­vénia függet­lenné válá­sának idején, 1990–1992-ben védelmi miniszter volt. Ma a Szlovén Demo­krata Párt elnöke és harmad­s­zorra a Szlovén Köztár­saság miniszterelnöke.

(1) A JLA elfo­gott tagjai tartomá­nyok szerint
A JLA összes felvett tagja: 2.663
Ebből tisztek és tisz­t­he­ly­et­tesek: 253
Tisztek és altisztek / Civilek / Katonák

(2) A JLA átlé­pett tagjai tartomá­nyok szerint
Átke­rült tagok összesen JLA: 3,090
Ebből tisztek és altisztek: 281
Tisztek és altisztek / Civilek / Katonák

(3) A TO és a JLA halott és sebe­sült tagjai tartomá­nyok szerint
JLA halottak / JLA sebesültek
TO halottak / TO sebesültek

Az összes TO-tag száma napok szerint

A harci műveletek során elkob­zott hadianyagok
Gyalogsági fegy­verek
Páncéltörő fegy­verek
Légvé­delmi fegyverek
Páncé­lo­zott járművek
Gépjár­művek
Tüzérségi fegy­verek
Össze­köt­te­tések eszközei
Elek­tro­nikus eszközök

Az Info­graf a TO harci művele­teiben elkob­zott fegy­verzet és hadi­tech­nikai eszközök menny­iségét ábrá­zolja. A grafikonon felsorolt pénzeszköz­ökön kívül 1991. június 26. és július 17. között a TO RS kb. 7 millió darab lőszert foglalt le gyalogsági fegy­ver­ekhez, 20 000 darab lőszert külön­böző páncéltörő és légvé­delmi fegy­ver­ekhez, kb. 400 000 tonna aknát és kis menny­iségű szál­lás­mes­teri, egés­zsé­gügyi és ABKO fels­ze­r­elést. Ezek a menny­iségek nem tartal­mazzák a rendőrség által az ellen­sé­ges­ke­dések során elkob­zott fegy­ver­eket és felszereléseket.


Janez Janša, mint a Szlovén Köztár­saság minisz­ter­elnöke a szlovén hadsereg napja alkal­mából rende­zett főün­nep­ségre való megérke­zé­sekor, 2021. május 15-én.


Harminc évvel Szlo­vénia függet­len­sé­gének elny­e­rése után a szlovén hadsereg ismét lépést tart a korral, és készen áll a jelen számos kihívására.


A Szlo­vé­niáért vívott háború elemzése

Európa, és különösen az Európai Unió ma nagy­részt a béke és legalábbis a viszonylagos fejlődés szín­tere, de az EU magjában élő, saját állam nélküli nemzetek egy része mégis arra törekszik, hogy nemzet­ként és önálló enti­tás­ként jelenjen meg a nemzet­közi közösségben.

A katalánok néps­za­va­záson szeret­nének dönteni arról, hogy elszakadjanak‑e a demo­kra­tikus Span­yo­lor­szágtól, a skótok pedig arról, hogy az Egye­sült Kirá­lyság részei maradjanak‑e vagy sem. Még széle­sebb körben a Föld nevű bolygón ma sok olyan nemzet van, amely sokkal nagyobb, mint Szlo­vénia, de nincs saját országa, bár néhány kivé­teltől elte­k­intve általában mindenki ezt szeretné. A szlo­vénok nemrég kivívták a jogot a saját országukra.

A nemzet értékközpontja

Minden nemze­té­pítő nemzet törté­ne­tében van egy megha­tá­ro­zott időpont, amely lehe­tővé tette, hogy a nemzet szuver­énné, azaz saját urává váljon. Egy ilyen időpontot, amely általában olyan esemé­ny­ekhez kötődik, amelyek lehe­tővé tették a függet­len­séget, a világ­térképen való elhe­ly­ez­ke­dést és a nemzet­közi elis­me­rést, a nemzetek „szent­ként“ tisz­telnek, ezért nemzeti ünne­peket szen­telnek neki, város­okat, tereket, utcákat vagy kitün­te­té­seket neve­znek el róla, és rendez­vé­ny­eket szer­ve­znek az ünne­plé­sére. Az ilyen időszak pozitív hozzá­ál­lást vált ki a nemzet polgá­rainak vagy tagjainak többsé­géből. Egy ilyen időpont a nemzet érték­köz­pontját képvi­seli. Számunkra, szlo­vénok számára ez a függet­lenség ideje. Ezen az 1987-től 1992-ig tartó törté­nelmi idős­zakon belül kiemel­kednek a Szlo­vé­niáért vívott háború napjai. Ezek voltak azok a hetek, napok és órák 1991 júni­usában és júli­usában, amikor minden a tét volt. A szlo­vénok független és európai jövője, a demo­kra­tikus rendszer, a vallá­sunk és az alkot­má­nyunk, a jólét és az életünk. Ezek voltak azok a napok, amikor a nemzet – amelyet 1990 májusában lefe­gy­ve­r­eztek – ismét kiállt jogaiért, kikiál­totta Szlo­vénia függet­len­ségét és ellenállt a Jugo­szláv Néphad­sereg agressziójának.

Ezekben a napokban a szlo­vénok egy kis száz­a­léka, akik a nemzet tömeges támo­ga­tá­sával minden rendel­ke­zésre álló fegy­vert magukhoz ragadtak, és a polgári véde­lemmel együtt szem­bes­zálltak Európa tech­ni­kailag ötödik legerő­sebb hadse­re­gével, bátor­sá­gukkal megvaló­sí­tották a lehetet­lent, és megírták a szlovén nemzet függet­lenné válá­sának záró felvonását. A szlo­vének bátor­ságát akko­riban az egész világ csodálta. A világ legerő­sebb orszá­gainak képvi­selői, akik néhány nappal a háború előtt még azt állí­tották, hogy soha nem fognak elis­merni minket, bátor­ság­un­knak köszön­he­tően megvál­toztatták álláspontjukat.

Néhány nap alatt a világs­ajtó megvál­toztatta a Szlo­vé­niához való hozzá­ál­lását, és átállt a mi olda­lunkra. A People című nagy példá­ny­számú amerikai magazin „The Mouse That Roared“ címmel cikket közölt a Szlo­vé­niáért vívott háborúról. A szlo­vénok világs­zerte egy ember­ként vonultak ki a nagy­vá­rosok utcáira, levelekkel és felhí­vás­okkal árasz­tották el a kormá­n­yokat, és támo­gatták hazájuk harcát Góliát ellen. Annak elle­nére, hogy a baloldali poli­tika egy része elle­nezte a függet­len­séget, a nemzet egységes volt. Olyan egységes, mint még soha, és nagyon bátor. Ezek voltak „a legs­zebb órák“, a szent órák, a szlovén nemzet magas­latai. Fele­mel­ked­tünk és túléltük.

A számok is sokat mondanak

Ezt a vitat­hat­atlan törté­nelmi tényt nem lehet megvál­toztatni vagy elfer­dí­teni. Nem lehet elfe­lej­teni vagy beár­nyé­kolni sem, bár 1991 óta foly­ama­tosan próbál­koznak ezzel. „Volt egyál­talán háború Szlo­vé­niában?“ – kérdezték egyesek gúnyosan, de termés­ze­tesen csak akkor, amikor 1991 októ­be­rében az utolsó agresszor katona is elha­gyta Szlo­vé­niát. A szlovén függet­lenség ellenzői azt állítják, hogy Szlo­vé­niában egyál­talán nem is volt igazi háború,Ők egyre hango­sabbá váltak és a média is egyre jobban támo­gatta őket a Szlo­vénia elleni JLA-agresszió óta eltelt években. Paradox módon a szerb törté­nés­ze­knek ninc­senek kétsé­geik a háború felől. Két szerb törté­nész könyve (Kosta Nikolič, Vladimir Petrovič: War in Slovenia / June-July 1991, Docu­ments of the Presi­dency of the SFRY, Insti­tute of Contem­porary History, Belgrade 2012) címe egyértelmű: War in Slovenia.

A jugo­szláv néphad­sereg tábor­nokai és az SFRJ poli­ti­kusai, akik tankokat és csapa­tokat küldtek fölénk, azt állítják, hogy megvédték Jugo­szlá­viát és nemzet­kö­zileg elis­mert hatá­rait, és a háború tényét nem tagadják. Még azt sem tagadják, hogy Szlo­vé­niában vereséget szenvedtek.

Az 5. katonai körzet JLA tisz­tjei, akik opera­tívan vezették a Szlo­vénia elleni agress­ziót, emlé­ki­ra­ta­ikban részle­tesen leírják, hogyan élték meg azokat a júniusi és júliusi napokat 1991-ben, és hogyan „nehe­ze­dett rájuk a szlo­vé­niai vereség keserű­sége“. Az első agress­ziós hullám veresége miatt az 5. katonai körzet parancs­nokát, Konrad Kolšek tábor­nokot a 3. katonai körzet akkori parancs­noka, Žiko Avra­movič tábornok váltotta fel. Két nappal érke­zése után azonban Avra­mo­vičot elérte Kolšek sorsa, és még súlyo­sabb vereséget szenvedett.

A számok is szóhoz jutottak. 1991. június 26-án a JLA 22 000 katonát, tisztet és altisztet szám­láló egysé­gekkel indí­tott agress­ziót Szlo­vénia ellen. A Háború Szlo­vé­niáért című könyvben megjelent elem­zé­sekből kiderül, hogy az JLA-nak 48 halottja és 116 sebe­sültje volt a Szlo­vé­niáért vívott háborúban, a TO egységei 2663 tagját ejtették foglyul a harcokban, míg 3090 önként átme­ne­kült a szlovén oldalra.


A goren­jskai Komenda köze­lében a helyiek a páncé­lo­zott járművek mellett álló agresszor JLA katonáit nézik 1991. június 27-én, a Szlo­vé­niáért vívott háború kezdetén.

A 22 000 tagból az JLA a harcok alig több mint 7 napja alatt legalább 5917 főt, azaz több mint negy­edét vesz­tette el, köztük arány­talanul nagy arányban – legalább 534 fő – aktív szol­gá­latot telje­sítő tisz­teket és altiszteket.

Az első össze­ha­son­lí­táshoz: A TO RS-nek (a bale­seti vesz­te­sé­geket is figyelembe véve) 9 halottja és 44 sebe­sültje volt, a szlovén rendőr­sé­gnek pedig 4 halottja. A JLA csak egy TO tisztet ejtett foglyul. A TO-ból senki sem került át a JLA-hoz.

Második össze­ha­son­lí­tás­ként (mert az 1991-es nem háborúról szóló becs­mérlő és lenéző szavak főleg a ZZB tagjaitól szár­maznak): 1941. április 6. és 1945. május 9. között a szlovén parti­zá­ne­gy­ségek a maguk súlyos vesz­te­sé­geivel a megs­zálló olasz és német erők jóval keve­sebb tagját semle­ge­sí­tették, mint amen­nyit a TO és a rendőrség a Szlo­vé­niáért foly­ta­tott háború tíz napja alatt elért, annak elle­nére, hogy a második világ­há­ború alatt a két emlí­tett megs­zálló főleg másodosz­tályú katonai alaku­la­tokat küldött Szlo­vé­niába, pontosan ugya­n­olyan fegyverzettel.

Mivel a Kolšek és Avra­movič tábor­nokok által Szlo­vé­niába küldött erősí­té­seket a bevo­nu­láskor több­nyire leál­lí­tották, a Szlo­vé­niában maradt JLA-egységek a Brioni-megáll­a­podás előtti idős­zakban stra­té­giailag minden tekin­tetben teljesen aláren­delt hely­zetben voltak. Június 26-án a jugo­szláv néphad­sereg nemcsak tech­ni­kailag, hanem léts­zámban is arány­talanul erősebben kezdte meg a háborút. Szlo­vénia még annyi TO-tagot sem volt képes fegy­verbe hívni, mint amen­nyivel az JLA közvet­lenül a terü­le­tünkön rendel­ke­zett. Ennek oka termés­ze­tesen a fegy­verzet hiánya volt. Alig 10 nappal később a helyzet teljesen megvál­to­zott Szlo­vénia javára. Szlo­vénia az elkob­zott fegy­verek és fels­ze­r­elések révén már július 5‑én 35.300 katonáját (a rendőrség tagjait nem számítva) tudta felfe­gy­ve­r­ezni, és a megs­zerzett nehéz­fe­gy­verek, különösen a páncéltörő és légvé­delmi fegy­verek segít­sé­gével sikeres ellenál­lásra számít­ha­tott minden olyan erővel szemben, amelyet Jugo­szlávia a fiatal szlovén állam ellen küldhet.

Ez a tény döntően befo­ly­á­solta Milošević stra­té­giá­jának megvál­tozta­tását. Eredeti terve, az A terv – a JLA és az SFRJ admi­nisz­tráció segít­sé­gével egy centra­li­zált Jugo­szlávia létreh­o­zása a korábbi hatá­rokon belül és közvetlen szerb uralom alatt – a JLA szlo­vé­niai veresé­gével megbu­kott. 1991. július 10‑e körül a szerb vezetés végül úgy döntött, hogy áttér a B tervre, egy Nagy-Szerbia megalakítására.


Pillanat­képek a Szlovén Köztár­saság védelmét irányító koor­diná­ciós csoport műveleti szobá­jából 1991. július elején.

A Szlo­vé­niáért vívott háború dokumentumai

A Háború Szlo­vé­niáért című alma­na­chban közzé­tett doku­men­tumok általában időrendben követik kelet­ke­zésük sorrendjét.

A bemu­tatás a koor­diná­ciós szerv állandó munk­ac­so­port­jának felál­lí­tá­sáról szóló, 1991. május 7‑én kiadott utasí­tással kezdődik. A koor­diná­ciós csoport (a továb­biakban is Szlovén Védelmi Parancs­nokság, koor­dináció vagy parancs­nokság) 1991. március 18‑i időben történő felál­lí­tá­sának és a készen­léti állapot május eleji beve­ze­té­sének köszön­he­tően eléggé felkés­zültek voltunk ahhoz, hogy megbir­kóz­zunk az JLA elleni első komo­lyabb erőde­mons­trá­ció­jával a pekrei incidensnél.

A bemu­tatás a TO RS 1991. június 26. és július 17. közötti harci művelet­einek elem­zé­sével zárul, amelyet 1991. július 18-án a szlovén védelmi vezérkar, illetve a koor­diná­ciós csoport érte­kez­letén vitattak meg.

A könyv végén külön függelék mutatja be a JLA Okop (Bedem) tervének beve­zető részét, amelyet az agresszor részben a Szlo­vénia elleni támadás alap­jául használt, és amely a legvilá­go­sabban mutatja be a JLA katonai veze­té­sének és az SFRJ poli­tikai veze­té­sének menta­li­tását. Meg voltak győződve arról, hogy hatalmuk gyakor­la­tilag korlátlan, és hogy még a NATO‑t is képesek legyőzni, nemhogy szegény Szlo­vé­niát. Sajnos a szlovén függet­lenség számos befo­ly­ásos hazai ellen­fele is meg volt győződve a JLA hatal­máról, kommu­nista-párti ideoló­giá­járól és fegy­vereiről. Ezért mind­végig, de különösen a TO RS 1990. májusi lefe­gy­ver­zése és az ugya­nezen év decem­beri néps­za­vazás óta az „operett függet­lenség“ kárty­á­jára játs­zottak, amely a független Szlo­vénia kikiál­tá­sával számolt (a nap, amikor az álmok megen­ge­dettek), amit a JLA hatalma miatt nem lehet megvaló­sí­tani, és ezért azonnal fela­ján­lották volna más nemze­te­knek az egye­sülés lehe­tő­ségét egy új Jugo­szlá­viában. Ez volt a szociál­de­mo­kraták (akkor még ZKS-SDP) hiva­talos, nyil­vá­nosan bemu­ta­tott doktrí­nája. Az erről szóló doku­men­tumok és tanú­val­lomások a Szlovén függet­lenség fehér köny­vében (Nova obzorja, 2013. június) olvashatók.

A „Szlo­vénia védel­mének végső előkés­zü­letei“ című első fejezet számos, eddig több­nyire nem publi­kált vagy kevésbé ismert doku­men­tumot tartalmaz a koor­diná­ciós csoport, a védelmi minisz­té­rium, a TO és a rendőrség 1991. májusi és júniusi munká­jával kapc­so­latban. Ez volt az az időszak, amikor egyre inkább tuda­to­sult a nagy D‑nap, amely törté­nel­münk minden más napjánál jobban eldönti majd a szlovén nemzet jövőjét; másrészt ez az időszak a lázas védelmi előkés­zü­le­tekre össz­pon­to­sult a jövőt feny­e­gető nyil­ván­való feny­e­ge­téssel szemben. Ebből az idős­zakból kiemel­kednek a köve­t­kezők: a pekrei esemé­nyek, a 7. légi­des­zant hadosz­tály parancs­no­kának és a Szlo­vénia elleni agresszió első áldo­z­a­tának elra­b­lása, a JLA egységek sikeres akadá­ly­o­zá­sára és blokád­jára vonat­kozó tervek vala­mint a TO gyalogsági fegy­ver­ekkel való ellá­tá­sára irányuló erőfes­zí­tések, sürgős­ségi alapon.

A második fejezet „A tűzke­res­ztség közvet­lenül a szüle­téskor“ az 1991. június 25. és július 10. közötti idős­zakot öleli fel, a Szlo­vé­niáért foly­ta­tott háború megny­e­ré­sének idejét. Az időszak Szlo­vénia függet­len­sé­gének képvi­selőházi kikiál­tá­sával kezdődik és a hatá­rát­kelők, a vám, a légif­or­galmi irányítás, a deviza­fe­lü­gyelet és más addigi szövet­ségi hatás­körök tény­leges átvé­te­lével, vala­mint a Horvá­tor­szággal kiala­ki­tott új állam­ha­táron a hatá­rel­lenőrző pontok felál­lí­tá­sával végződik. A tény­leges hata­lomát­vétel pontos időponját Ciril Zlobec, a Szlovén Köztár­saság elnöksé­gének tagja adta meg. Eszerint ez részben a rijekai jugo­szláv hadtest Primor­szkában és Goriš­kában való beava­tko­zá­sával és azzal a stra­té­giai dilem­mával kezdő­dött, hogy a fegy­ver­eket a függet­lenség kikiál­tása előtt vagy csak a kikiál­tása után használják‑e a védelemre. Ez a szakasz az 1991. július 10-én kelet­ke­zett doku­men­tu­mokkal zárul. Ezen a napon, sike­rült a szlovén védelemnek semle­ge­sí­tenie a jugo­szlávok próbál­ko­zá­sait, amivel a brioni tárgyalások rend­kivül kétértelmű köve­t­kez­te­té­seit a maguk javára akarták fordí­tani, hogy viss­zas­ze­rezzék mindazt, amit a harcok során elveszítettek.

E fejezet egyik központi doku­men­tuma az 1991. június 28‑i vezérkari parancs: az „offen­zíva“ parancs. Ennek a doku­men­tumnak csupán néhány mondata több dolo­gról tanús­kodik. Először is, a doku­mentum a hatá­r­he­lyzet pontos és időben történő felis­me­rését tükrözi. A legtöbb nagy csatában vagy háborúban ez az az időpont, amikor a pillanat pontos és időben történő felis­me­résén és köve­t­ke­zés­képpen a parancs­nokok pontos dönté­sein múlik, hogy hová billen a mérleg nyelve. 1991. június 28. volt az a nap, amikor a jugo­szláv hadsereg számos páncélos oszlop sikeres blokádja, az első vereség után a légierővel töme­gesen támadta a polgári léte­sít­mé­ny­eket. A cél nyil­ván­való volt: demons­trálni a légi fölényt és félelmet kelteni a védők és a lakosság körében. Tudtuk, hogy ezt a döntést páncélos erősí­tések követik majd a varaž­dini és a zágrábi hadt­es­tekből, és hogy a június 27-én kial­akí­tott vészhe­ly­zeti egyen­súly a tét.

Nehéz­fe­gy­verekre és sikeres akciókra volt szüksé­günk a moral, a kitartás emelé­séhez. Mind­ket­tőre egys­zerre volt szükség, ezért meg Kellett támadni a jugo­szláv­had­sereg raktá­rait és végre­haj­tani az előre elkés­zí­tett, „Beszerzés“ fedő­nevű terveket. Ugya­nezen a napon a Krkovič Külön­leges Brigád felde­rítő szakasza egy villá­mak­cióban, vesz­te­ségek nélkül elfo­glalt egy nagy fegyver‑, akna- és hadi­tech­nikai raktárat Borov­nica köze­lében. Ezért a művele­tért minden rész­t­vevő a legma­gasabb függet­len­ségi kitün­te­tést, a Szabadság rendet érde­melné ki. Talán a független Szlo­vé­niának egy napon olyan köztár­sasági elnöke lesz, aki hozzájuk hason­lóan szívén viselte a függet­len­séget, és kitün­teti őket ezzel az érdemrenddel.


A háború pusz­tí­tást hagyott maga után, de örömöt is a fiatal ország és a szlovén haza sikeres védelme felett.

A háborúban sok nagyon fontos esemény történt Szlo­vénia számára, amik döntően hozzá­já­rultak a győz­elemhez. A RŠTO harmadik feje­zetben közölt első elem­zése joggal emeli ki a a harcok kezdetén a Medve­d­jeken és az Ormož melletti hídon történ­teket, a páncélos oszlopok megál­lí­tását Ugya­nebbe a kate­gó­riába sorol­ható a cerkljei katonai repülőtér kifu­tó­pá­lyáját ért akna­vetős támadás, amely a JVL repülős­záz­adát Bihačba űzte. Ilyen volt még a rozsnyói (Rožna dolina), a šentilji (Šentilj) és a holmeci (Holmec) hatá­rát­kelők elfo­glalása, a jugo­szláv páncélos oszlopok blokádja az ország számos pontján, az ellen­séges heli­ko­pterek lelö­vése, a katonai raktárak elfo­glalása, stb.

A TO (Terü­leti Védelmi Haderő) és a szlovén rendőrség összes harci művele­tének részle­tesebb tanul­má­n­yo­zása, krono­ló­gikus rendbe hely­e­zése után könnyen ki lehet emelni a TO legfon­to­sabb harci művele­teit a Szlo­vé­niáért, a győz­ele­mért foly­ta­tott háborúban. Kétség­te­lenül a Borov­nica melletti jugo­szláv katonai raktár elfo­glalása volt a legfon­to­sabb győzelem. Ebben a műveletben a külön­leges brigád egy maro­knyi tagja nagyobb menny­iségű fegy­vert, aknát és hadi­tech­nikai eszközt foglalt le, mint amen­nyit a második világ­há­borúban az összes szlovén parti­zá­ne­gység összes harci művelete során együtt­véve. (Nem számítva a világ hadszín­te­rein elszen­ve­dett vereséget követő olasz és német kapi­tu­láció során végre­haj­tott lefo­glalás­okat.) A siker azért volt teljes, mert a raktárat a Vrhnika laktanyában lévő jugo­szláv egységek csapa­töss­ze­voná­sának köze­lében foglalták el, ahonnan – ha időben érte­sülnek az akcióról – a raktárat ágyú- és raké­ta­fe­gy­ver­ekkel meg lehe­tett volna semmi­sí­teni. A rádiósnak 30 percen­ként jelen­tést kellett küldenie a vrhnikai táborba a raktár hely­ze­téről, a raktárat elfo­glaló egység azonban rávette a rádióst, hogy továbbra is azt jelentse a parancs­nok­sá­gnak, hogy minden rendben van.

Winston Chur­chillnek az Angliáért vívott légi csata után tett híres kijel­en­tését idézve elmond­ható, hogy a szlovén nemzet törté­ne­tében még soha ennyi ember nem tarto­zott ekkora hálával maro­knyi honfitársának.

A harmadik fejezet, „Érté­ke­lések és tanul­ságok“, az 1991. július 10–17. közötti doku­men­tu­mokat mutatja be. E fejezet központi része a TO RS harci művele­tének elem­zése, amely tulaj­don­képpen foly­ama­tosan, illetve közvet­lenül a harci tevé­ke­nység után történt. Ennek az időbeli köze­l­sé­gnek előnyei és hátrányai is vannak. Hátrány az időhiány, amely nem tette lehe­tővé, hogy a köztár­sasági és tartományi TO parancs­nok­ságok komo­lyan kivizsgálják az érté­ke­lé­seket és minden aláren­delt parancs­nok­sággal további ellenőr­zé­seket hajtas­sanak végre. Előnyt jelen­tenek viszont a hely­színen kézzel írott jelen­tések, amelyek utólagos racio­na­li­zálás és minden szépítés nélkül mara­dtak meg. Mindaz, ami az egységes védelmi stra­tégia kere­tében külön­böző szin­teken a külön­böző taktikai döntések sokaságát alkotta, amelynek ered­ménye – minden előnyével és hátrá­nyával együtt – a Szlo­vé­niáért folyó háborúban a győzelmet jelen­tette, rögzí­tésre és érté­ke­lésre került.

A sorsdöntő napok értékes tapasztalatai

Az ebben a gyűj­te­mé­nyben közzé­tett doku­men­tumok tükrözik azt a kort, amelyben kelet­keztek, és azokat az embereket, akik létreh­ozták őket. Egyes jelen­té­seket és parancs­okat szaks­zerűen írták meg, és feles­leges szavak nélkül mondanak el mindent, ami szükséges. Mások gyen­gébbek és néhány fontos elemet nélkülöznek. A háború sajátos körül­mé­ny­eitől függően néme­lyik doku­mentum kézzel írott. A bemu­ta­tott doku­men­tumok a száma­d­a­tokkal és a szlo­vé­niai háborúról szóló általános isme­re­tekkel együtt lehe­tővé teszik az egyes tartományi parancs­nok­ságok, a koor­diná­ciós alcso­portok telje­sít­mé­nyének érté­ke­lését is, és nem utol­só­sorban a Szlo­vénia védelmét irányító parancs­nok­ságok érté­ke­lését. Minde­zekből kiderül az egyének és egész haderő képzett­sége és moti­vá­ciója, sőt hely­en­ként a szlovén poli­tika azon részének befo­lyása is, amelyik csak az operett­füg­get­len­sé­gről beszélt, és még a háború alatt is a jugo­szláv hadse­reget kedve­z­mé­ny­ezte a Szlovén Terü­leti Haderővel (TO) szemben

A szlovén rendőrség szerepe stra­té­giailag fontos volt Szlo­vénia védelme szem­pontjából. Az itt bemu­ta­tott doku­men­tumok csak csekély mértékben utalnak erre, mert ezeket már korábban össze­gyűj­tötték és egyéb, külön­böző kiad­vá­n­yokban közzé­tették. Termés­ze­tesen a kép nem mindenhol volt azonos. Míg egyes helyek (pl. a dél-prímási régió) rendőri egységei aktív­abbak voltak, mint a TO egységei és parancs­nok­ságai, addig másutt (pl. a dolen­jskai régióban) gyakor­la­tilag egyetlen lövést sem adtak le. Paradox módon, később mégis dolen­jskai állomány tagjait léptették elő a rendőr­ségen és a Belügyminisztériumban.

A doku­men­tumok olva­sása során közvet­lenül vagy közvetve olyan infor­má­ciókkal és érde­kes­sé­gekkel talál­ko­zunk, amelyek 23 év alatt fele­désbe merültek, vagy soha nem voltak általá­nosan ismertek. E szöveg szer­zője 1991-ben közvet­lenül részt vett számos jelen parancs, utasítás, jelentés és elemzés elkés­zí­té­sében vagy olva­sá­sában. Ennek elle­nére az antológia szer­kes­z­tése és újraol­va­sása során számos olyan részletre bukkant, amelyek ma már érde­kesek, de akko­riban, a háború és az idő sűrű­jében észre sem vették őket. Ma a kellő időbe­lirá­te­k­in­téssel olvasva az elem­zé­seket, még inkább tuda­tosul bennünk néhány hiba.

Az egyik hibám Szlo­vénia védel­mének előkés­zí­té­sekor az volt, hogy hozzá­já­rultam a terü­leti védelem átszer­ve­zé­sének foly­ta­tá­sához, ami a tartományi parancs­nok­ságok számát 13-ról 7‑re csök­ken­tette, és a városi parancs­nok­sá­gokat regi­onális parancs­nok­sá­gokká olva­sz­totta össze. A minket feny­e­gető komoly veszély szem­pontjából le kellett volna állí­tani az átszer­ve­zést, mivel az új struk­túra, különösen a regi­onális parancs­nok­sá­goké, sok fejfá­jást okozott nekünk. Amel­lett, hogy megnehe­zí­tette a helyi közös­sé­gekhez fűződő termés­zetes kapc­so­la­tokat, az átszer­vezés sok büro­krá­ciát és nem eléggé kidol­go­zott veze­tési és parancs­noki móds­ze­reket hozott magával.

Egy másik hasonló hiba az volt, hogy alábec­sültük az új szim­bólumok és egyen­ruhák fontos­ságát. Más szóval, a nehéz pénzügyi hely­zetben nem volt megfelelő a prio­ri­tások felmé­rése. Bár háború feny­e­ge­tett bennünket, Marko Kranjec pénzü­gy­mi­niszter az ellenzék és a kormá­ny­többség hathatós támo­ga­tá­sával igen csekély össze­geket jutta­tott a TO-nak, amely­eket szinte teljes egés­zében fegy­verek vásár­lá­sára kellett fordí­ta­nunk. A Legfel­sőbb Parancs­nokság és a Szlovén Köztár­saság Elnökség tagjainak többsége nem támo­gatta a védelem megerő­sí­tését és néha nyíltan ellenállt. (Az elnökség 4 tagja 1991 február­jában nyilat­ko­z­atot írt alá, amelyben kijel­en­tette, hogy Szlo­vé­niának nincs szüksége hadse­regre.) Az ellenzék takti­ká­zott, halogatta a dönté­seket és nem támo­gatta a védelmi költ­ség­vetés elfo­ga­dását. Csak tavasszal kaptuk meg az amúgy is szűkös védelmi forrás­okat, ami komo­lyan veszé­ly­ez­tette a páncéltörő és gyalogsági fegy­verek legalább szerény menny­iségű beszer­zését. A regu­láris hadsereg kikép­zését túl későn, csak 1991 májusában tudtuk megkez­deni, és csak két kisebb egység esetében.

Az egyen­ru­hákra nem maradt semmi, az új állami jelké­peket pedig az ellenzék miatt csak 1991. június 25-én tudta a parla­ment megs­za­vazni. Ennek elle­nére vala­hogy rögtönöz­nünk kellett volna, és legalább a legfon­to­sabb egysé­geket új egyen­ru­hákkal kellett volna fels­ze­r­elni a háború előtt. Nincs mentség arra, hogy a függet­len­ségig nem bizto­sí­tot­tunk elegendő kokárdát a katonai sapkákhoz. Ezért teljesen hely­tál­lóak a jelvé­nyek és az új egyen­ruhák hiányáról a vezérkari jelen­té­sekben megje­lenő kritikák.

A jelen­tések és elem­zések azt mutatják, hogy nehézsé­geink voltak az egységek mozgó­sí­tá­sában. Eddig rejtve maradt a nyil­vá­nosság előtt, hogy a Szlovén Köztár­saság Elnöksége még 1991. június 27-én, amikor megál­la­pí­totta a jugo­szláv agresszió tényét és kiadta a fegy­ver­haszná­latra vonat­kozó parancsot, még mindig nem jelen­tette be a mozgó­sí­tást, Az egysé­geket – mintha katonai gyakor­la­tról lenne szó -,a „kísérleti“ mozgó­sí­tásra való felhí­vás­okkal együtt gyűj­tötték össze. Ez az RŠTO felelős­sége volt. Ennek elle­né­reígy is sike­rült. Az ilyen megkö­ze­lí­tésnek több oka is volt, de valós­zí­nűleg soha nem fogjuk megtudni minde­gyiket. Ha mindenki úgy csele­ke­dett volna, ahogyan kell, 1991. június 25-én Szlo­vé­niában már nem lett volna érvé­nyes a PRAMOS, az SZSZK mozgó­sí­tásról szóló híres törvénye.

A behí­vott TO-tagok viss­za­jel­zése átla­gosan magas volt, de nem minde­nütt. A legtöbb prob­lémát Ljub­l­janában és részben Mari­borban tapasz­taltuk, ahol 30–50 száz­a­lékkal több felhí­vást kellett kiad­nunk az egyes egységek számára, hogy elérjük a legalább 90 száz­a­lékos léts­zámot. A ljub­l­janai agress­ziót követő első időszak különösen kritikus volt, mivel a bevo­nulók száma csak 10 órával a mozgó­sítás után érte el a kielé­gítő száz­a­lékot. A háború befe­je­zése után az ille­té­k­esek vala­hogy elfe­lej­tettek intézkedni azokkal szemben, akik kitértek a felhívás elől, ami joggal okozott rossz hangu­latot mindazokban, akik azonnal reagáltak a haza védel­mére szóló felhí­vásra. Összes­sé­gében a vidéki és kisebb város­okban sokkal jobb volt a reakció, mint az országos és regi­onális központokban.

Az emlí­tett állami szintű admi­nisz­tratív és általános hián­yos­ságok, hibák mellett a közzé­tett doku­men­tu­mokból viszonylag jó képet kapha­tunk a tartományi és községi szintű esemé­nye­kről is. A harci jelen­té­sekben sok eseményt nem írnak le kellő részle­tes­séggel, de így is érthető, hogy hol voltak prob­lémák és hibák. Néha egy-egy megtör­tént esemény arra hivat­kozva hiányzik a jelen­té­sekből, hogy ezek jelen­tő­sége úgyis ismert. Például egyes hatá­rát­kelőket a jugo­szláv hadsereg ellenállás nélkül elfo­glalt, holott a bejá­ra­to­knál meg lehe­tett volna védeni. Számos bari­kádot nem aknáztak el és nem is védtek, így azok nem jelen­tettek nagyobb akadályt a jugo­szláv tankok számára. Már a háború első napján sok helyen vilá­gossá vált, hogy a parancs­nokok hol voltak ráter­mettek, és hol nem álltak helyt. Néhány kulcs­fontos­ságú helyen, köztük a legna­gyobb tartomá­nyban, ahol a legtöbb TO egység volt, pótlásra volt szükség. Nem volt idő tanulni és alkal­mazkodni. Az elves­z­te­ge­tett napokat nem lehe­tett behozni. Ha egy jugo­szláv egység túl könnyen átju­tott a szur­dokban lévő védtelen bari­kádon, akkor sokkal nagyobb kocká­z­atot váll­alva nyílt terepen kellett megál­lí­tani. A vrhnikai laktanyából ellenállás nélkül tudtak a harck­ocsik kihaj­tani, holott megál­li­tá­sukra parancsot adtunk ki. Ezek a páncé­losok aztán halált vetettek Brnikben, mert nem tudtuk őket nehéz­fe­gy­verek hiányában semlegesiteni.

Minden hián­yosság, poli­tikai köve­t­ke­zet­lenség és hiba elle­nére Szlo­vénia stra­té­giailag uralta az SFRJ és a JLA terü­letét. A háború megny­e­ré­sének legfon­to­sabb okai Szlo­vénia számára a köve­t­kezők voltak:

1. Világos poli­tikai cél, amelyet a nemzet egysége és a néps­za­vazás ered­ménye támogatott.

2. Nem mi becsültük le az ellen­felet, hanem ők becsültek le minket.

3. A mi egysé­geink homo­gének és moti­váltak voltak, az ellen­ségé több­nyire nem.

4. A véde­ke­zéshez szükséges és lehe­tséges előkés­zü­le­teket időben elvégeztük.

5. Jó infor­má­ciókkal rendel­kez­tünk az ellenfélről.

6. Semle­ge­sí­tettük az ellenség fegy­ver­zeti és léts­zám­beli fölé­nyét azáltal, hogy korlá­toztuk a manőverezését.

7. A humánus megkö­ze­lítés, a vesz­te­ségek mindkét oldalon történő elke­rü­lése, a sebe­sül­tekkel való megkülön­böz­tetés-mentes bánásmód és a sikeres propa­gan­da­tevé­ke­nység az ellenfél egysé­geit mega­dásra ösztönözte.

8. A TO és a rendőri egységek számos egyéni sikere a háború első napjától kezdve megerő­sí­tette a TO erejét és emelte a katonai és polgári lakosság morálját.

9. A jó polgári védelmi szer­vezet a nehéz­fe­gy­verek hiányát akadá­ly­ozta­tással pótolta.

10. A háború elle­nére a lakosság ellá­tása szinte zavar­talanul műkö­dött, az igazságs­zol­gál­tatás kivé­te­lével minden hatalmi ág haté­konyan, az új állam pedig kielé­gí­tően működött.

A nemzet egysége, fegy­veres erőinek bátor­sága, a Dr. Jože Pučnik vezette Demos kormá­ny­ko­alíció erős poli­tikai akarata, a TO és a rendőr­ségi taktikai egységek és taktikai egységek parancs­no­ka­inak önkez­de­mé­ny­e­zései együt­tesen járultak hozzá a háborúban a Szlo­vénia győzel­méhez. Egy olyan győz­elemhez, amely a maga végle­gessé­gében a szlovén Olim­poszra emel­ke­dett, egy olyan győz­elemhez, amely fonto­sabb, mint minden olyan csata, amelyet őseink gyakran mások kárára vívtak meg az elmúlt évszáz­adok hálátlan törté­nel­mének örvé­nyében vívtak.

A Szlo­vé­niáért vívott háború nap mint nap hősök ezreit hozta fels­zínre a szlovén nemzetben. Fiúk és férfiak győzték le a félelmet a haza iránti szere­tetből. Fegy­vert ragadtak, hogy megvédjék ottho­nukat, vallá­sukat és alkot­má­nyukat, Szlo­vé­niát. Nagys­zerű munkát végeztek. A győzelem után viss­z­a­tértek ottho­naikba. Az állam elfe­lej­tette, de a haza soha nem fogja elfe­lej­teni őket. Mert ezek szent órák voltak, a szlovén nemzet magas­latai. Fele­mel­ked­tünk és túléltük.


Janez Janša védelmi miniszter és Igor Bavčar belü­gy­mi­niszter a Szlo­vé­niáért vívott háború idején, 1991. június végén, július elején a rendőrség külön­leges erőivel együtt; a két miniszter közösen vezette a Köztár­sasági Népvé­delmi Titkárság és a Köztár­sasági Belügyi Titkárság koor­diná­ciós testü­letét, amely opera­tívan irányí­totta a Szlovén Köztár­saság védelmét a Szövet­ségi Jugo­szláv Hadsereg agress­zió­jával szemben. Fiatalos ener­giával, merés­zséggel, bátor­sággal és stra­té­giai előrelá­tással felül­múlták a belgrádi tábornokokat.


A test­vé­rhá­ború okozta végzetes szaka­dást a nemzetben a függet­lenség idején a Demosz egye­sítő poli­ti­ká­jának, a nép nagy türel­mének és olyan álla­mé­pítő szel­leme­knek köszön­he­tően mint például Dr. Jože Pučnik legalább átme­ne­tileg sike­rült leküz­deni, ezért a szlo­vének 1991-ben megny­erték a háborút Szlo­vé­niáért (A képen: a Szlovén Köztár­saság Terü­leti Védel­mének tagja a Jugo­szláv Szövet­ségi Hadsereg lefo­glalt harck­ocsija mellett, amelyen már a szlovén nemzeti zászló lobog.)


Sorsdöntő időszak a szlo­vénok számára

A jelen szöveget 2013. május 15-én írtam a „Premiki – Nasta­janje in obramba slovenske države 1988–1991“ („Mozgalmak – A szlovén állam mega­la­ku­lása és védelme 1988–1991“) című best­seller harmadik, kiegés­zí­tett kiadá­sának elős­za­vaként. Sok olyan tényt tartalmaz, amelyet a Premiki első két kiadá­sának megí­rá­sakor még nem ismertem, és jelen­tősen kiegés­zíti a Fehér könyv és a Szlo­vé­niáért foly­ta­tott háború című vezércik­keimet, amely­eket e füzet előző olda­lain olvashattak.

A cella vagy magán­zárka, ahol 1988 nyarán a metel­kovai katonai börtönben rabo­skodtam, a 21-es számot viselte. Attól a pillanattól kezdve, hogy bele­ke­rültem, elves­z­tettem a nevemet. Az őrök és a börtön többi dolgo­zója e szám szerint szólí­tottak. Amikor rólam beszéltek, a 21-es számot használták. „Hozzátok be a huszo­ne­gyest“ – utasí­totta a börtö­ni­gazgató az őrt. „Ma ne vigye ki a huszo­ne­gyest az udvarra“ – szólt a parancs, ami azt jelen­tette, hogy a fogva tartot­t­a­knak a félórás sétához való jogáról szóló rendel­ke­zések elle­nére egy napig ismét friss levegő nélkül maradok. „Kelj fel, huszo­ne­gyes!“ – kiál­totta az őr hajnali öt órakor. Egy hónap név nélkü­liség után az ember szám­ként kezd gondol­kodni. De mindez a huszadik száz­adban történt, és most a huszo­ne­gy­edikben vagyunk.

A 20. század végének utolsó másfél évti­zede döntő jelen­tő­ségű volt a szlovén nemzet számára. Sorsdöntő volt a körny­e­ze­tünk számára is, és nem utol­só­sorban több millió ember számára. Ez a tény ma sokkal vilá­go­sabb, mint a Premiki (Mozgások) című könyv írásakor – úgyszólván magu­knak az esemé­ny­e­knek az ideje alatt. Az akkori esemé­nyek még ma, ennyi idő után is olyan elevenen élnek az emlé­ke­ze­temben, mintha tegnap történtek volna. Még a szememet sem kell becsuknom, és máris a drámai esemé­nyek, talál­kozók és döntések jele­netei jelennek meg a szemem előtt.

Látom magam előtt a szlovén védelmi parancs­nok­ságon dolgozó kollégák figye­lemmel teli arcát, ahol néhány tucat ember foly­ama­tosan vezette és koor­dinálta a katonai és védelmi tevé­ke­ny­séget azokban a forró 1991-es nyári hetekben. Látom Jože Pučnikot, amint éppen az utolsó próba előtt magyarázza a Demos veze­tő­sé­gének, hogy elkö­te­le­zettek vagyunk a néps­za­va­zási döntés mellett, és mindenáron ki kell tarta­nunk. Hallom a fülemben a horvát védelmi miniszter szavait, aki bűnbánó hangon bejel­enti, hogy elnökük egyfajta semle­gességet paranc­solt, és a keserű felis­merés emléke, hogy magunkra mara­d­tunk, fele­mel­kedik a számban. Látom magam előtt a kormány előtt felsora­kozta­tott, fogságba esett JLA-katonák képét, és a hitet­len­kedés és megkön­ny­eb­bülés kever­ékét, vala­mint az öröm robbanását, amikor közlöm velük, hogy civil ruhát kapnak, és utána haza­té­rhetnek. Hallom a Domžale TO egység parancs­no­kának dühös hangját a Medve­dnjakon tartott hadgya­kor­laton, aki elém dob egy újságot a Békeval­lomással, ami arra kész­te­tett néhány szlovén baloldali poli­ti­kust és a Legfel­sőbb Parancs­nokság négy tagját, hogy néhány hónappal a háború előtt köve­teljék, hogy Szlo­vénia hadsereg nélkül mara­djon. Mérhetetlen csaló­dottságot látok a védelmi szakasz fiatal­jainak szemében, amikor megtudják, hogy brioni tárgyalóink belee­gy­eztek, hogy viss­za­adják az összes elkob­zott fegy­vert és szabadon engedik az összes elfo­gott JLA-tisztet. Hallom a Litija zászlóalj harco­sainak hangját Orle-nál, akik körül­vettek és szlovén egyen­ruhát, vagy legalább szlovén kokárdát köve­teltek sapkának. Látom Igort, aki a heli­ko­pter­rob­banás után előveszi mester­lö­vészpus­káját, és Tone‑t, aki hatá­ro­zott hangon, auto­mata puskával a kezében rendet tesz az állás­okat elfo­glaló külön­böző egységek tagjai között. Ismét nagy megkön­ny­eb­bü­lést érzek, amikor bejel­entik, hogy az utolsó pillanatban, közvet­lenül a függet­lenség kikiál­tása előtt megérke­zett a várva várt hajó a fegy­ver­ekkel. Aggo­dalmat és mérhetetlen aggo­dalmat érzek a fiata­lem­berek szüleivel teli teremben – a háború előtt néhány héttel még mintegy hatezren szol­gáltak a JLA-ban. Még mindig érzem a váll­amon a lenyugvó nyári nap melegét, amely elkí­sért minket a Trg repu­blike-ig, ahol végre lobo­gott a vörös csillag nélküli szlovén zászló.

Szlo­vénia függet­len­sége az európai és a világ­térképen bekö­ve­t­ke­zett elmozdu­lások tükrében.

Az 1988 és 1992 közötti időszak nemcsak Szlo­vénia számára volt döntő jelen­tő­ségű. A változás szele egész Közép- és Kelet-Euró­pából elűzte a ködöt. Negy­eds­záz­ados időbeli távol­ságból érthető módon az akkori esemé­nyek számos oka és köve­t­kez­ménye sokkal jobban érthető, mint akko­riban. Sokkal könnyebb megma­gyarázni az egyes esemé­nyek bel- és külpo­li­tikai össze­füg­gé­seit is. Minde­nekelőtt ma már mindenki számára érthető egy lengyel diss­zi­dens kiál­tása, aki nem sokkal a lengyelor­szági kommu­nizmus hiva­talos bukása után azt mondta, hogy ami a kommu­nizmust illeti, sok tekin­tetben az a legross­zabb, ami utána jön.

Azon az 1989-es tavaszon és nyáron a Dob és Ig börtön­ökből figyeltem az Európa számára legsorsdön­tőbb beve­zető esemé­ny­eket, amelyek a hideghá­ború végét és a berlini fal leom­lását jelen­tették. A Szoli­da­ritás győzelmét az egyéb­ként korlá­to­zottan szabad lengyelor­szági válasz­tás­okon, a népkép­vi­selők viharos kongress­zusát Moszkvában, Gorbacsov törté­nelmi láto­ga­tá­sait és talál­ko­zóit Bonnban, a Vati­kánban, Pekingben, Berlinben és Máltán (talál­kozó az amerikai elnökkel). A vasfüg­göny lebon­tása a magyar-osztrák határon és a kelet-néme­tor­szági városok tünte­tései nagy hatással voltak a volt SZSZK esemé­nyeire, és termés­ze­tesen a szlo­vé­niai esemé­nyekre is, amely akko­riban a jugo­szláv szocia­lista köztár­saságok egyike­ként hasonló hely­zetben volt, mint a volt Szov­jet­unió köztár­saságai. Az európai esemé­ny­eket részben beár­nyé­kolta a Mennyei Béke terén történt mészárlás és Khomeini iráni vezető halála, miközben a világ minden táján zajló zavaros esemé­nyek felduz­zasz­tották annak az idős­za­knak a drámáját, amelyet mi a rácsok mögül figyeltünk.


Josip Broz Tito, a kommu­nista rémkor­mány veze­tője. a jugo­szlá­viai háború és forra­dalom befe­je­zése utáni tízezrek bírósági eljárás nélküli lemés­zár­lá­sának közvetlen szer­ve­zője (képünkön: Milan Kučannal kezet fogva az 1970-es években) még mindig viszonylag nagy tisz­te­letnek és megbec­sülésnek örvend egész Dél-Kelet-Európában.

Számunkra, poli­tikai foglyok számára még nagyobb volt a vára­kozás, hogy a változás szele végigsöpörjön egész Kelet- és Közép-Európán. 1988 tavaszán, amikor a kommu­nista poli­tikai rendőrség letar­tóz­ta­tott minket, majd zárt tárgyaláson, ügyvédhez való jog nélkül elítéltek a ljub­l­janai katonai bíróság előtt, Szlo­vé­niában is tömeges tünte­tések törtek ki. Mega­la­kult az Emberi Jogok Védel­mének Bizottsága is, ami két hónap alatt 100 000 tagot számlált.


1988 tavaszán, amikor a kommu­nista poli­tikai rendőrség letar­tóz­ta­tott minket (képünkön: Janez Janša letar­tóz­ta­tása 1988. május 31-én), majd egy zárt tárgyaláson ügyvédhez való jog nélkül elítéltek a ljub­l­janai katonai bíróság előtt, tömeges tilta­ko­zásokra került sor Szlo­vé­niában, és mega­la­kult az Emberi Jogok Védel­mének Bizottsága, amelynek két hónap alatt 100 000 tagja lett.

A kommu­nista kormány attól tartott, hogy zavar­gások törnek ki, ezért a tárgyaláson viszonylag enyhe, egytől négy évig terjedő börtön­bün­te­tést kaptunk. A nyil­vános tilta­ko­zások elle­nére a szlovén kommu­nista hatóságok úgy döntöttek, hogy végre­hajtják az ítéle­teket, abban a remé­nyben bízva, hogy a kelet- és közép-európai válto­zások nem lesznek végzetes hatással a jugo­szlá­viai és a szovjet rends­zer­vál­tásra. Arra az érté­ke­lésre is támas­zkodtak, hogy a Nyugat fél a Szov­jet­unió hirtelen széte­sé­sétől, mert a megnö­veke­dett veszé­lyektől tart, az atom­fe­gy­verek nehe­zebb ellenő­riz­he­tő­sé­gétől és az etnikai konflik­tusok kirobbanásától..

Ez a remény nagy­részt téves volt. A Szov­jet­unióban és az SZSZKSZ-ban nemcsak formális kormá­ny­váltás, piac­ga­z­daság és szabad válasz­tások beve­ze­tése történt, hanem mindkét szocia­lista biro­dalom felbom­lása is. A Nagy Vörös Biro­dalom felbom­lása viszonylag ellenő­ri­zetten ment végbe, míg a Kis Vörös Biro­dalom az etnikai tisz­to­ga­tások és fegy­veres konflik­tusok tűzében és viharában bomlott fel Bosznia-Herce­go­vinában és részben Horvá­tor­szágban, vala­mint legutóbb Koszovóban.

Mindazonáltal ma, közel negy­eds­záz­ados távol­ságból megál­la­pít­hatjuk, hogy a belgrádi és ljub­l­janai kommu­nista rezsim veze­tőinek fent emlí­tett reménye nem volt teljesen alap­talan. Érdemes tehát köze­leb­bről megvizsgálni ezeket az alapokat. Ha ma köze­leb­bről megnézzük, akkor kiderül, hogy van külön­bség egyrészt Ljub­l­jana és Moszkva, másrészt Európa más volt kommu­nista orszá­gainak fővá­rosai között.

Először is, a ljub­l­janai és belgrádi kommu­nista appará­tusok remé­nyei a saját külön­le­gessé­gükbe vetett hiten alapultak. Az akkori ljub­l­janai és belgrádi kommu­nista doktrínát az a tézis uralta, hogy a kommu­nista forra­dalmak a Szov­jet­unióban és Jugo­szlá­viában voltak hite­lesek, másutt pedig a kommu­nizmust a Vörös Hadsereg katonái hozták el a tank­jaikkal. Gorbacsov és a szov­jet­unió-beli peres­z­trojka elle­nére a jugo­szláv kommu­nisták szilárdan ragaszkodtak ehhez a tézishez. Ez szer­e­pelt a JLA vezérkarának Okop (árok) nevű tervében, amely alapján 1991-ben a jugo­szláv hadsereg fegy­veres beava­tko­zást hajtott végre Szlo­vé­niában, majd később Horvá­tor­szágban. Ezt a tézist Josip Broz Tito jugo­szláv diktátor halála után a jugo­szláv kommu­nista elnyomó apparátus egyik alapí­tója, egykori jobb­keze, a KPJ (Jugo­szláv Kommu­nista Párt) Poli­tikai Hivat­alának titkára és belügyi titkára, Stane Dolanc is nagyon nyíltan közzé­tette. Milan Kučan vezető szlovén kommu­nista poli­tikus szemé­lyes barát­jaként 1990-ben, amikor Kučan a ZKS Központi Bizottsá­gának elnöki posz­tját átadta utód­jának, és elin­dult a szlovén elnök­vá­lasz­táson, a válasz­tások előtti propa­gan­da­brosúrá­jában ezt írta:

„Szerenc­sések vagyunk – és Milan Kučan tudta, hogyan kell ezt kihasználni, legalábbis remélem, hogy időben -, hogy hazánkban auto­chton forra­dalom volt, amelyet nem a szovjet szuro­nyok idéztek elő. Ezért ez nálunk valami egészen más, mint Lengyelor­szágban, Csehszlo­vá­kiában, Bulgá­riában, Romá­niában vagy Kelet-Néme­tor­szágban“. (Stane Dolanc, az SZSZK belügyi szövet­ségi titkára, a Milan Kučan / Igor Savič című könyvben; Ljub­l­jana: Emonica, 1990, Emonica portréi gyűj­te­mény) Stane Dolanc poli­tikai karrierje kezdetén alapí­tója és igazga­tója volt a ljub­l­janai újsá­gírók poli­tikai iskolá­jának is (ma FDV, Társ­ada­lomtu­dományi Kar), amely ma is működik, és újsá­gírók generá­cióit neveli a tota­li­tá­rius kommu­niz­mustól való kritikus távol­ságtartás nélkül.

A vezető szlovén kommu­nisták és a jugo­szláv hadsereg tábor­nokai meg voltak győződve arról, hogy a szocia­lizmus mint egypárti uralom némileg moder­ni­zált formában és „demo­kra­tikus szocia­lizmus“ néven Jugo­szlá­viában vagy legalábbis Szlo­vé­niában és Szer­biában, vala­mint a Szov­jet­unióban fenn­marad. Hitük alapja az a tudat volt, hogy a kommu­nista forra­dalmak győzelme után mindkét országban alapos tisz­to­ga­tásra került sor a lakosság körében. Az 1945 utáni tisz­to­ga­tások Szlo­vé­niában mészár­lások, kínzások, bebör­tön­zések és az országból való kiutasítás révén fizi­kailag eltün­tették a poli­tikai verseny minden nyomát. Legalább olyan alaposak voltak, mint a legs­ú­lyo­sabb sztá­lini terror idején a Szovjetunióban.

A 20. század köze­pének test­vé­rhá­borúja és hosszú távú következményei

A test­vé­rhá­ború okozta végzetes szaka­dást a nemzetben a függet­lenség idején a Demos egye­sítő poli­ti­ká­jának, a nép nagy türel­mének és olyan álla­mé­pítő szel­leme­knek köszön­he­tően mint például Dr. Jože Pučnik legalább átme­ne­tileg sike­rült leküz­deni. A vezető kommu­nis­tákból – azokból, akik az idegen megs­zállás segít­sé­gével ezt a szaka­dást okozták – azonban hiány­zott az őszinte készség e törté­nelmi seb tartós és sikeres begyó­gyí­tá­sára. A kezdetben ígére­tesnek tűnő megbé­ké­lési foly­amat az ellen­ke­ző­jére fordult, és 2013 ápril­isának végén Stoži­cében érte el hírhedt végét, ahol a teljes szlovén állami vezetés a kommu­nista Inter­na­ci­onálét énekelte a teremben, a durva haver-kapi­ta­lizmus szimbólumaként.

Az 1990-es szlo­vé­niai demo­kra­tikus válto­zások után több mint 600 tömegsírt fedeztek fel egy több mint 20 000 km² ‑es, 2 millió ember által lakott terü­leten, amelyek közül sok nagyobb, mint a srebre­ni­caiaké. Az utolsó nagy tömegsírt 2008-ban fedezték fel a Ljub­l­janától 40 km-re fekvő, elha­gya­tott Huda jama bányában. Az elha­gyott bányaaknákban több ezer félig széte­sett holt­test és temetetlen férfi és női csontváz fekszik, több­nyire lőtt sebek nélkül. A kommu­nisták 1945-ben egys­zerűen élve söpörték be áldo­z­a­ta­ikat az elha­gyott bányaaknákba, a bejá­ra­tokat pedig befa­lazták és lebe­to­nozták. A kommu­nista rendszer tény­leges vagy poten­ciális ellen­felei, akiket a háború és a kommu­nista forra­dalom befe­je­zése után nem öltek meg azonnal, vagy külf­öldre mene­kültek, vagy kommu­nista koncen­trá­ciós tábo­rokban és börtön­ökben végezték.

A szlo­vé­niai poli­tikai foglyok száma több ezerre nőtt. A kommu­nista rezsim évei alatt megren­de­zett perek során sok olyan embert ítéltek halálra vagy hosszú börtön­bün­te­tésre, akik teljesen ártat­lanok voltak. A tisz­to­ga­tás­okat és a mészár­lás­okat a helyi kommu­nisták, általában a saját körny­e­ze­tükben hajtották végre, ezért alapo­sabbak voltak, mint a szovjet katonák vagy a KGB által a későbbi Varsói Szer­ződés orszá­gaiban végre­haj­tottak. Ugya­n­akkor a kommu­nista oldalon soka­knak véres volt a keze. A bűnök és a felelősség felfe­dé­sétől tartva egész csalá­dokat vontak be a tisz­to­ga­tás­okba. Nemcsak az ezek által kivál­tott félelem, hanem a poli­tikai ellenzék fizikai megs­em­mi­sí­tése is lehe­tővé tette Tito diktátor és utódai hosszú uralmát. Ezek az utódok tehát 1989-ben úgy számoltak, hogy az erős ellenzék teljesen megs­em­misült az évti­zedek során.

Úgy számoltak, hogy formá­lisan szabad válasz­tások esetén is meg tudják tartani a hatalmat. Kiszá­mí­tották, hogy tagjaik ezrei véres kézzel mindent megtes­znek majd, hogy megaka­dá­ly­ozzák a kormá­ny­vál­tást, és így a múlt megtisz­tu­lását. Nagy propa­gan­daof­fen­zívát indí­tottak, azt állítva, hogy mind a tízezrek, beleértve a meggy­il­kolt nőket és gyerekeket is, a náciz­mussal és a fasiz­mussal kolla­boránsok voltak. Még a hiva­talos válto­zások előtt megkezdték az országos és helyi média priva­ti­zá­lását. Ezekben a mai napig szinte teljes befo­lyást tartanak fenn. Bárkit, aki nyil­vá­nosan felve­tette a kommu­nista tisz­to­ga­tások és mészár­lások kérdését, ezekben a médi­um­okban azonnal a kolla­boráció és a nácizmus szim­pa­ti­zán­sának bélyegezték.


A Dob és Ig börtön­ökből figyeltem Európa számára a legsorsdön­tőbb beve­zető esemé­ny­eket 1989 tavaszán és nyarán, amelyek a hideghá­ború végét és a berlini fal leom­lását hirdették. A Szoli­da­ritás győzelmét az egyéb­ként korlá­to­zottan szabad lengyelor­szági válasz­tás­okon, a népkép­vi­selők viharos moszkvai kongress­zusát, Gorbacsov törté­nelmi láto­ga­tá­sait és talál­ko­zóit a nyugati képviselőkkel.


A leírt helyzet sajátos módon magyarázza azt a gyakran ismé­telt tézist az 1990-es évekből, hogy „a berlini fal mindkét oldalon összeom­lott“. E tézis szer­zője Milan Kučan, a Szlovén Kommu­nisták Szövet­sége és a Szlovén Köztár­saság Központi Bizottsá­gának egykori elnöke (képünkön a Jugo­szláv Kommu­nisták Szövet­sége 1990. januári belgrádi kongress­zusán Sonja Lokarral foly­ta­tott beszélgetés közben).

Mindezek felvetik a kérdést, hogy két és fél évti­zeddel a ljub­l­janai JBTZ-négyes elleni per után, a berlini fal leom­lása után Euró­pában, vala­mint a legtöbb kelet- és közép-európai volt kommu­nista orszá­gnak az EU-ba és a NATO-ba való inte­grá­lása után eljött‑e végre az ideje az átmenet alapos érté­ke­lé­sének, az egyes országok zajlott foly­amatok össze­ha­son­lító elem­zé­sének, vala­mint annak a kérdésnek, hogy milyen tanul­sá­gokat lehet levonni a múltból, és alkal­mazni a jövő­beli sikerek és vereségek esetében.

Lehet, hogy a nagy mozgások során valamit nem vettünk észre? Eléggé tanulmányoztuk‑e azokat az okokat, amelyek Srebre­nicát lehe­tővé tették? Feltettük‑e magun­knak itthon és az EU-ban is a kérdést, hogyan lehe­tséges, hogy Miloševič, Mladic és más egykori vezető jugo­szláv kommu­nisták habozás nélkül és pontosan ugya­n­olyan minták szerint rendelték el ezrek fizikai megs­em­mi­sí­tését, mint ahogyan péld­aké­peik tették 1945-ben? Hogyan lehe­tséges, hogy a bűnözés ideoló­giája és a halál kultúrája olyan mértékben fenn­ma­radt, hogy ismét tízezrek halálát okozta az európai konti­nens közepén?

A válaszok mind­an­nyiunk számára, akik Szlo­vé­niában élünk, vilá­go­sabbak. Josip Broz Tito, a kommu­nista rémkor­mány veze­tője és a jugo­szlá­viai háború és forra­dalom befe­je­zése után több tízezer ember bírósági eljárás nélküli lemés­zár­lá­sának közvetlen szer­ve­zője még mindig viszonylag nagy tisz­te­letnek és megbec­sülésnek örvend egész Délkelet-Euró­pában. Bár bűnei közis­mertek, még mindig igazolják őket. Nem lehet egys­zerre elítélni egy bűnc­s­e­lek­ményt és bálvá­n­yozni a bűnö­zőket, és mégis ez történik a szemünk előtt. Moszkvában hasonló prob­lé­mával szem­besülnek, mivel nem lehet egys­zerre elítélni a Sztálin és Lenin által elkö­ve­tett bűnöket, ugya­n­akkor mind­ket­tő­jüket nagy veze­tő­ként bálvá­n­yozni, és még mindig hite­le­snek maradni. Néme­tor­szág nácít­la­ni­tása mega­lapozta az EU létre­jöttét. Kelet dekom­mu­ni­zá­lása még mindig várat magára, és az úgyne­ve­zett hiteles kommu­nista forra­dalom mindkét központja különösen proble­ma­tikus. A ma Oros­zor­szágban élő nemze­dékek nem igazán ismerik a kommu­nista forra­dalom előtti időket, hiszen Lenin és Sztálin tisz­to­ga­tásai során az összes nem kommu­nista értel­mi­séget fizi­kailag megs­em­mi­sí­tették vagy elűzték, majd a művelt kommu­nisták nagy részét is tisz­to­ga­tás­okkal távolí­tották el. Ugyanez történt Szlo­vé­niában is: a szlo­vé­niai alapos kommu­nista tisz­to­ga­tások köve­t­kez­tében a korábbi polgári értel­mi­sé­gnek csak egy kis része maradt meg. A forra­dalom után a nem kommu­nista családok gyer­mekei, még ha túl is élték a tisz­to­ga­tást, sokáig nem kerül­hettek vezető pozí­cióba az álla­mo­sí­tott gazda­ságban vagy az intézmé­ny­ekben, tudásuk és nyil­ván­való képes­sé­geik elle­nére sem. Ahhoz, hogy ilyen fontos szol­gá­latban alkal­mazhassák őket, a kommu­nista pártban vagy a kommu­nisták szaks­zer­ve­ze­tében való tags­ágra volt szükség.

Az ilyen helyzet köve­t­kez­mé­nyei Szlo­vé­niában még ma is nagyon nyil­ván­valóak. Az aláb­biakban megemlítek néhányat a legfon­to­sabbak közül.

2009 tavaszán, amikor a huda jama‑i tömegsírt felnyitották, és az országos tele­vízió kamerái bemu­tatták a kommu­nista bűntett köve­t­kez­mé­ny­einek minden ször­nyű­ségét, Janez Stanovnik, a kommu­nista vete­ránok szer­ve­ze­tének elnöke, aki Jugo­szlá­viának hosszú időn át az ENSZ szol­gá­la­tában álló diplo­ma­tája volt, azt mondta, hogy a háború befe­je­zése utáni mészár­lás­okat Tito marsall utasí­tá­sára hajtották végre. E kijel­en­tése nyomán köve­telték, hogy a szlo­vé­niai város­okból és tere­kről távolítsák el az egykori jugo­szláv diktátor összes emlék­művét és nevét, de ezek még mindig sokan vannak. A jelen­legi baloldali kormá­ny­ko­alíció pártjai hatá­ro­zottan elle­nezték ezt a köve­te­lést. Az akkori minisz­ter­elnök, Borut Pahor vezető kormá­ny­párt­jának, a szociál­de­mo­kra­tá­knak (az egykori kommu­nista párt utód­jának) az ifjúsági szer­ve­zete sajtóköz­le­ményt adott ki, amelyben azt állí­totta, hogy a kommu­nista forra­dalom ideje, amelyben tömeges bűntettek történtek, Jugo­szlávia számára a fejlődés idős­zaka volt.

Daniel Turk, az akkori köztár­sasági elnök, akit a posz­t­kom­mu­nista baloldali pártok támo­ga­tá­sával válasz­tottak meg, arra a kérdésre, hogy miként kommen­tálná az országos tele­ví­zióban a több ezer temetetlen holt­testet tartal­mazó Huda jama‑i tömegsír felfe­de­zését, azt mondta, hogy ez máso­drangú kérdés, és nem fog nyilatkozni.

A szlovén fővá­rosban, Ljub­l­janában a baloldali pártok Zoran Jankovič polgár­mester (Milan Kučan volt szlovén kommu­nista elnök, későbbi szlovén köztár­sasági elnök közeli barátja) veze­té­sével a városi tanácsban többségi szava­za­tával elfo­ga­dták azt a hatá­ro­z­atot, hogy Ljub­l­jana egyik bejá­ratát az egykori diktátor Titóról neve­zzék el. Az ő nevét viselő utca az 1990-es szabad válasz­tás­okig léte­zett Ljub­l­janában, ezt köve­tően neve­zték át. A szlovén neokom­mu­nisták pedig 20 év eltel­tével elérték, hogy a diktátor nevét ismét használják, és csak egy későbbi, az Alkot­má­ny­bí­róság által elfo­ga­dott hatá­rozat törölte el Szlo­vé­niáról ezt a szégyenfoltot.

Ugyan­abban az időben, az Európai Parla­ment állás­fo­glalást foga­dott el az európai lelki­is­me­re­tről és a tota­li­ta­riz­musról, amelyben elítélték az összes tota­li­tá­rius rends­zert, fejet hajtottak áldo­z­a­taik előtt, és azt java­solták, hogy a tagáll­amok augusztus 23-át az összes európai tota­li­tá­rius rendszer áldo­z­a­tainak emlé­knap­jává nyil­vá­nítsák, a ljub­l­janai posz­t­kom­mu­nisták arról döntöttek, hogy utcát neve­znek el az egykori diktá­torról, Titóról, Szlo­vé­niában az EP állás­fo­glalása a posz­t­kom­mu­nista hatalmi erők részéről nagy ellenál­lásba ütkö­zött. A kormány közölte, hogy augusztus 23-át semmivel sem fogja megün­ne­pelni. Az emlé­knap alkal­mából 2009. augusztus 23-án a néhány évvel ezelőtt létreh­o­zott Nemzeti Megbé­kélés Központja egy kisebb ünnep­séget szer­ve­zett, de az esemé­nyen a kormány és a kormá­ny­ko­alíció részéről senki sem vett részt.

Az EP-hez hasonló állás­fo­glalást foga­dott el idén az Európa Tanács Parla­menti Közgyű­lése. Az állás­fo­glalás elfo­ga­dá­sának egyik kezde­mé­ny­e­zője szintén a szlovén parla­ment olasz kisebbsé­gének tagja, Roberto Battelli volt. Az állás­fo­glalás elfo­ga­dását, amelyet az Európa Tanács Parla­menti Közgyűlés tagjainak túln­yomó többsége megs­za­va­zott, nem túl hangos tilta­kozás követte Moszkvából, mert nem értettek egyet a tota­li­ta­riz­musok, jelen esetben a nácizmus és a kommu­nizmus egyenlő elbí­rá­lá­sával. Az Európa Tanács Parla­menti Közgyű­lé­sének szlovén tagjára, Battel­lire kemény nyomás nehe­ze­dett, és a média is támadta őt otthon, sőt, még lemon­dását is köve­telték. Emel­lett a Szlovén Köztár­saság Külü­gy­mi­nisz­té­riuma hiva­talos nyilat­ko­z­atban hatá­roló­dott el tetteitől.


Stane Dolanc az 1990-es évek elején (a képen 1986-ban a ZKS kongress­zusán): „Szerenc­sések vagyunk – és Milan Kučan remélem, legalább időben tudott élni vele -, hogy hazánkban auto­chton forra­dalom volt, amelyet nem szovjet szuro­nyok hoztak. Ezért ez nálunk valami egészen más, mint Lengyelor­szágban, Csehszlo­vá­kiában, Bulgá­riában, Romá­niában vagy Kelet-Németországban“.

Amikor a baloldali posz­t­kom­mu­nista koalíció 2008 végén hivat­alba lépett, az SD-párti Franci Križanič pénzü­gy­mi­niszter az SDV volt kommu­nista titkos­ren­dőr­ségi (SDV) ügyn­ököt, Drago Isajl­o­vičot alkal­mazta kabi­net­jének tanác­sa­dó­jaként. Isajl­ovič 1988-ban szemé­lyesen tartóztatta le David Tasičot és engem, ezért a kommu­nista elnyomás megtes­tes­í­tő­je­ként ismert, aki minden eszközzel üldözte a másként gondol­ko­dókat. Isajl­o­vičnak nem volt megfelelő végzett­sége vagy tapasz­talata a pénzü­gyek terü­letén, és az őt annak idején alkal­mazó miniszter azt mondta, hogy hosszú évek óta barátok voltak.

Szlo­vénia az egyetlen posz­t­kom­mu­nista EU-tagállam, amelyben a berlini fal leom­lása és a kilen­c­venes évek eleji demo­kra­tikus válto­zások után még a lusz­tráció legs­zelí­debb formáját sem hajtották végre, és az egykori poli­tikai rendőrség archí­vumai sem nyil­vá­nosak. A posz­t­kom­mu­nista pártok kitar­tóan megaka­dá­ly­oztak minden ilyen kísérletet; 1997-ben a Szlovén Köztár­saság Nemzet­gyű­lése még az Európa Tanács 1096. számú, a volt tota­li­tá­rius kommu­nista rends­zerek felbom­lá­sáról szóló hatá­ro­z­a­tának elfo­ga­dása ellen is egyhan­gúlag szava­zott. Ezért Szlo­vé­niában ma még mindig magas pozí­ciókat töltenek be az igazságs­zol­gál­ta­tásban, az ügyés­zségen, a diplomá­ciában, a gazda­ságban, a közi­ga­zga­tásban, a médiaszer­kes­z­tő­sé­gekben, sőt a titkoss­zol­gá­la­to­knál is a kommu­nista titkos­ren­dőrség egykori alkal­ma­zottai és munka­társai, akik az előző rends­zerben drasz­ti­kusan megs­ér­tették az emberi jogokat. A kommu­nista párt utolsó elnöke a szabad válasz­tások előtti időkből még alkot­má­ny­bíró is lett, utódja pedig sokáig az országos tele­vízió program­bi­zottsá­gának elnöke volt, ma pedig a Szlovén Olim­piai Bizottság elnöke.


Látom Jože Pučnikot, amint éppen az utolsó megmé­ret­tetés előtt magyarázza a Demosz veze­tő­sé­gének, hogy „mi elkö­te­le­zettek vagyunk a néps­za­va­zási döntés mellett, és mindenáron ki kell tarta­nunk“ (a képen: a Demosz veze­tő­sége a Szlovén Köztár­saság függet­len­sé­géről szóló néps­za­va­záson a Medvode feletti Szent Jakab-templomban, 1990. december 26-án, a sikerre várva).

Európa csak a válság idején kezdett el igazán érde­klődni a szlo­vé­niai esemé­nyek iránt.

A leírt helyzet sajátos módon magyarázza azt az 1990-es évekből szár­mazó, gyakran ismé­telt tézist, miszerint „a berlini fal mindkét oldalon összeom­lott“. E tézis szer­zője Milan Kučan, a ZKS (Szlovén Kommu­nisták Szövet­sége) és a szlovén kormány egykori elnöke. Kučan, a tézist arra használta, hogy igazolja a tota­li­tá­rius rendszer védelmét, és elle­nezzen minden olyan válto­zást, amely végle­gesen lebont­hatná a kommu­nizmus szlo­vé­niai örökségét, amelyre a posz­t­kom­mu­nisták hatalma épül. Ez a három pillér az ideológia, a propa­ganda és a pénzügyi hatalom. Paradox módon ma a kommu­nista rendszer utódai és védel­mezői általában a legga­z­da­gabb rétegek Szlo­vé­niában. Milan Kučan a Szlovén Köztár­saság elnöki tiszt­sége harmadik ciklusának lejárta után mega­la­pí­totta a Forum 21-et, amely néhány kivé­teltől elte­k­intve olyan szemé­ly­eket tömö­rí­tett, akik az elmúlt évti­zedben rend­kívül megga­z­da­godtak, és ma Szlo­vénia legna­gyobb váll­ala­tainak tulaj­do­nosai. Amikor egyesek rámutattak a Forum 21 baloldali poli­tikai irányult­sága és a rend­kívül gazdag tagság közötti ellent­mon­dásra, és megkérdezték Kučan elnököt, hogy hol vannak a megma­radt munkások és prole­tárok, cini­kusan válas­zolt: „A prole­tárok ott vannak, ahol mindig is voltak. A munkahelyeiken“.

A baloldali kormá­nyok és a vörös mono­pó­li­umok tevé­ke­ny­sége révén Szlo­vénia ügyesen becs­em­pészte ezt a hely­zetet a NATO-ba és az EU-ba is. Külső megfi­gyelők csak Romá­niában vehettek észre valami hasonlót. Ma, amikor a csőd lehe­tő­sége és a közös európai valuta stabi­li­tá­sának veszé­ly­ez­te­tése miatt Szlo­vé­niát naponta bírálják az európai intézmé­nyek, egyre több európai szereplő csodál­kozik azon, hogy mi történt hazánkkal. Mi a baj velünk alap­ve­tően, hogy így eltévedtünk?

Európa csak az értékek Euró­pá­jaként mara­dhat fenn tartósan. Fontosak az intézmé­nyek, és fontos az általános fejlődés is. Az érté­kalap megerő­sí­tése nélkül azonban az európai alap sokkal nagyobb veszé­lyben van, mintha új intézményi szer­ződés nélkül maradna. Ezt a tényt soha nem szabad figyelmen kívül hagyni, és különösen a nyugat-balkáni országok EU-csat­la­ko­zása előtt elvárjuk az EU-tól, hogy köve­telje meg az új tagoktól a múlt tisz­tá­zását. Ez vonat­kozik mind a szélső­séges nacio­na­liz­musokra, mind a bűnö­zéshez való ambi­va­lens hozzá­ál­lásra, azaz az ellenség fizikai megs­em­mi­sí­té­sének kommu­nista móds­ze­r­einek elfo­ga­dá­sára. Az EU-hoz való csat­la­ko­zásra váró nyugat-balkáni orszá­go­knak a daytoni konfliktus feletti megbé­kélés mellett a konflik­tushoz vezető múlttal és a célt igazoló ideoló­giával is foglal­kozniuk kell.

Nem elegendő Miloše­vičben és Mladičban csak a szélső­séges nacio­na­lis­tákat látni.. Valami hiányzik, ami teljes mértékben megma­gyarázná a hihetet­lenül brutális bűnöket Bosznia-Herce­go­vinában, a Horvát Köztár­saságban és Koszo­vóban. Nyil­ván­valóan a jugo­szláv kommu­nista és katonai akadé­miák végter­méke a nacio­na­lizmus és a kommu­nista ideológia keveréke, amelyek azt taní­tották, hogy az osztá­lyharc alap­vető célja az ellenség fizikai megs­em­mi­sí­tése. Ez a kombináció hozta létre a 20. század végi nemze­tis­zo­cia­lizmust, más körül­mé­nyek között, de ugya­na­zokkal a bűnös köve­t­kez­mé­ny­ekkel, mint a múlt század első felében. Amikor azt hittük, hogy ilyesmi már nem lehe­tséges. Talán ennek is köszön­hető, hogy a balkáni nyomorúság ideoló­giai alapja vala­hogy a kutatás hátte­rében maradt. Azért is, mert a kommu­nizmus hatalom mara­dványai Délkelet-Európa térsé­gében nagyon vigyáztak arra, hogy a Nyugat ne kezdje el kutatni Srebre­nica és általában a balkáni tragédia mélyebb okait.

Ugya­n­akkor a Nyugat-Balkánon történtek kevésbé tűntek fontosnak, egy melléks­zín­padon játs­zódó drama, amely nem lesz döntő hatással a szín­házi évadra. A berlini fal leom­lása és a hideghá­ború vége ugyanis egyben a globa­li­záció, az új infor­má­ciós és kommu­ni­ká­ciós tech­noló­giák és a vallási szélső­ségek térhó­dí­tását is jelen­tette. Ez utóbbi egy lépéssel még a 20. század destruktív ideoló­giá­inál is tovább­ment. Mind a fasiz­musban, mind a nemze­tis­zo­cia­liz­musban és a kommu­niz­musban a cél szen­te­síti az eszközt, és a bűnözés legitim eszköz a cél eléré­séhez. A vallási szélső­sé­geken kívül létezik a fana­tikus hajlan­dóság arra is, hogy valaki közvet­lenül felál­dozza az életét a cél elérése érde­kében. Ez első pillan­tásra talán veszé­ly­e­sebbnek tűnik, holott való­jában nem az. Nem tűnik ugyanis valós­zí­nűnek, hogy ilyen módon annyi áldo­z­atot és olyan civi­li­zá­ciós pusz­tí­tást lehetne okozni, mint amen­nyit például a kommu­nizmus okozott a Szov­jet­unióban vagy Jugo­szlá­viában, vagy a nemzeti szocia­lizmus Európa egy részében. A kommu­nista ideológia, amelyet a jugo­szlá­viai kommu­nista forra­dalom alatt és után vagy egy évti­zeddel ezelőtt Srebre­nicában alkal­maztak, az elkö­ve­tőket azon hitük alapján mozgó­sí­totta, hogy a máso­knak okozott kár közvet­lenül és azonnal hasznot fog hozni nekik és fajuknak., nem csak később, egy másik világban.

A történelem megmutatta, hogy sokkal könnyebb töme­geket megny­erni a közvetlen előnyö­kért, mint a közvetlen szemé­lyes áldo­z­a­to­kért. Ez azonban a mélyebb lényege a tota­li­tá­rius ideoló­giák újjá­é­le­dése veszé­lyének, amelyek közül a balkáni kommu­niz­musnak mindig rendel­ke­zé­sére állt a szélső­séges nacio­na­liz­mussal való egys­zerű keres­z­te­ződés. Ennek ered­ménye az etnikai tisz­to­gatás és Srebre­nica. Ebből köve­t­kezik a szlo­vé­niai ZZB (Harcos Szövet­ségek Szövet­sége) főtit­kára tisjei beszé­dének tartalma, ahol ismét tömeg­gy­il­kos­sá­gokkal fenyegetőzött.

A „Mozgalmak“ című könyv bizonyos mértékig megaka­dá­ly­ozta a köze­l­múlt törté­nel­mének meghamisítását.

Az 1992 tavaszán megjelent Premiki (Mozgások) című könyv, a szlovén függet­lenség más szere­plőinek hasonló műveivel együtt, legalábbis bizonyos mértékig megaka­dá­ly­ozta a köze­l­múlt törté­nel­mének megha­mi­sí­tását és Kučan „több igazsá­gról“ szóló tézi­sének végleges megvaló­su­lását. Ez az első pillan­tásra megle­he­tősen kate­go­rikus kijel­entés viszonylag könnyen alátámasztható.


Az 1990. decem­beri néps­za­vazás óta a függet­len­séget a posz­t­kom­mu­nista erők pártja foly­ama­tosan úgy állítja be, mint minden lehe­tséges prob­léma általános okát (képünkön: az új független európai állam, a Szlovén Köztár­saság elnöksé­gének felál­lí­tása 1991. június végén).

A „Premiki“ első kiadása 1992 júni­usában jelent meg 30 000, rekord­számú példá­nyban, amelyből 17 000 példány már előren­de­lésben elkelt. Az után­n­yomás­okból ráadásul további 40.000 példány fogyott szlovén, angol, német és horvát nyelven. Néhány év múlva a könyv teljesen elfo­gyott. A könyv valóságos média- és poli­tikai vihart kavart. Egyesek már a megje­le­nése előtt is támadták, mivel a kézi­ratot ellopták a nyomdából, és elküldték az ügye­letes kritikusoknak.

Egyrészt a könyv várat­lanul nagy olvasói érde­klő­désre és tömeges tets­zésre talált. Dicsérő és köszönő levelek százait kaptam. A közmé­diában azonban vegyes volt a foga­dtatás. Azok a médi­umok, amely­eket még vagy ismét teljesen az átme­neti baloldal irányí­tott, a függet­len­séget ellenző poli­ti­kusok reak­cióit közölték, így logikus volt, hogy a könyv ismer­te­tését is elle­nezték. Még a legyő­zött tábor­no­kokat és jugo­szláv tisz­teket is megke­resték, és kikérték a véle­mé­nyüket a köny­vről. Ebben a csoportban élen járt a ljub­l­janai Dnevnik, az a lap, amely az JLA agress­ziója idején támadta a szlovén kormányt. Más, az igazságot jobban szerető újságok vagy médi­umok (akko­riban, valljuk be, több volt belőlük, mint ma) más-más válas­zokat közöltek.


Az 1992 tavaszán megjelent „Premiki“ („Mozgalmak“) című könyv (a képen a harmadik, kiegés­zí­tett kiadás), a szlovén függet­lenség más szere­plőinek hasonló műveivel együtt, legalábbis bizonyos mértékig megaka­dá­ly­ozta a köze­l­múlt törté­nel­mének megha­mi­sí­tását és Kucan „több igazsá­gról“ szóló tézi­sének végleges megvalósulását.

A könyvben szereplő doku­men­tumok önma­gu­kért beszéltek, és nem volt olyan könnyű elut­así­tani őket. Itt az állí­tólagos illet­lenség trükkjét alkal­mazták, mondván, hogy ilyen doku­men­tu­mokat nem szabad közzé­tenni, hogy nem szép dolog, és így tovább. Kitalálták az úgyne­ve­zett lehall­ga­tási ügyet is, azt állítva, hogy az akkori Bizton­sági Infor­má­ciós Szol­gálat (VIS) lehall­gatta a Szlovén Köztár­saság Elnöksé­gének tagjait, és így rögzí­tettek egy áruló beszélge­tést, amelyben Ciril Zlobec államtitkot árult el a függet­lenség pontos időpontjáról és konkrét intézke­dé­seiről. Termés­ze­tesen ez nem volt igaz, hiszen egész Szlo­vénia tudta, hogy a VIS lehall­gatja a JLA‑t és a külügyi szol­gá­la­tokat, és ha Zlobec nem hívja fel őket maga, akkor nem tudták volna elkapni.

Ahogy a régi párt­i­dőkben, a Mozgal­ma­król a Szlovén Köztár­saság Elnökségén, a CPS utód­jának, a Szocia­lista Pártnak és az LS-nek, az LDS előd­jének szer­veiben tárgyaltak. Közle­mé­ny­eket és sajtóköz­le­mé­ny­eket adtak ki, és elítélték a könyvet. Ezeknek a közle­mé­ny­e­knek közös jellem­zője azonban az volt, hogy egyikben sem szer­e­pelt egyetlen mondat sem a könyvből. Csak lapos vádasko­dások és a cali­merói hozzá­állás hang­zott el azok részéről, akik nyíltan elle­nezték a szlovén függet­lenség valós erővel való bizto­sí­tását célzó intézke­dé­seket és így magát a függet­len­séget, vagy akik nem tudták pontosan, hogy mit támogassanak.

A Mozgalmak első kiadá­sában emlí­tett szere­plők néme­lyikének tudatlan­sága veze­tett ahhoz, hogy a második kiadásban, amely gyorsan követte az elsőt, – mivel az első kiadás 30.000 példánya hama­rosan elfo­gyott -, további doku­men­tu­mokat adtak ki, amelyek közvetlen bizonyí­té­kokat szol­gáltattak maga­tar­tá­sukról, vala­mint egy magyarázó előszót, amely gyorsan követte az elsőt.

A Mozgások című könyvre adott viharos poli­tikai reak­ciók egy másik, eddig szigorúan elhall­ga­tott és elrej­tett igazságot is feltártak. A szlovén függet­lenség és különösen annak finá­léja, a Szlo­vé­niáért vívott háború egye­sí­tette a szlo­vé­nokat, ugya­n­akkor nagy szaka­dást okozott a szlovén posz­t­kom­mu­nista baloldal láts­zólag nagyon is homogén testében. A függet­len­séghez szükséges döntések és intézke­dések megho­z­a­talában különösen párt­jaik veze­tő­sége této­vá­zott és számol­ga­tott, és ezt nemcsak a nyil­vá­nosság, hanem a tags­águk előtt is elti­t­kolták. Tags­águk nagy része támo­gatta a függet­len­séget, és sokan a Demosz befo­gadó poli­ti­ká­jának köszön­he­tően fonto­sabb szer­epet váll­altak a védelmi struk­túrákban. A tagság nem ismerte a Demos-kormány megbukta­tá­sáról Marko­viccsal foly­ta­tott titkos tárgyalások tartalmát, amelyet szóvi­vője írt meg emlé­ki­ra­taiban, és nem tudtak Szlo­vénia nemzet­közi elis­me­rése elleni machiná­ciókról sem, amelye­kről az olasz szocia­listák akkori nemzet­közi titkára, Piero Fassino fenntar­tások nélkül írt. Ciril Zlobec árulása, amelyet közvetve a Premiki is megemlít, szintén sok támo­ga­tó­jukat megdöbbentette.

Az LDS, majd később az Egye­sült Lista és a köztár­sasági elnökség vezetői haragot és média­tá­ma­dást indí­tottak a Mozgalmak és szer­zőjük ellen. Céljuk első­sorban az volt, hogy meggyőzzék tagjaikat és támo­ga­tóikat arról, hogy a vezető baloldali poli­ti­kusok nem akadá­ly­ozzák a függet­len­séget. A Mozgások című könyv a szlovén álla­miság kikiál­tá­sának első évfor­du­lóján jelent meg, közvet­lenül Szlo­vénia ENSZ-csat­la­ko­zása után, akkor, amikor még a legna­gyobb jugo­szláv nosz­t­al­giázók számára is világos volt, hogy Jugo­szlá­viának vége, és Szlo­vénia mindennek elle­nére valóság. És mint ilyenkor mindig, a csata után mindenki tábornok volt, és mindenki azt kezdte állí­tani, hogy a kezde­tektől fogva hitt ebben a célban.

Kollé­gá­immal gondosan össze­gyűj­töttük a könyvre adott válas­zokat, de nem minde­gyiket lehe­tett elol­vasni. Csak két évtized eltel­tével tekin­tettem át teljes egés­zében a Mozgal­ma­król szóló cikkek és feljegy­zések eredeti vagy másolt példán­yait tartal­mazó öt vastag regiszter tartalmát. A több száz rekord alapos átné­zése elle­nére sehol sem találtam komoly, elle­nérveket tartal­mazó vitákat, a könyvből.egyetlen tézist vagy doku­men­tumot sem cáfoltak meg ezekben.

De minél többet támadták a Mozgás­okat, annál többen olva­sták a könyvet. Doku­men­tu­mértéke miatt hama­rosan fontos forrás lett a hazai és külf­öldi törté­nészek és publi­cisták számára, akik Jugo­szlávia széte­sé­séről és Szlo­vénia függet­len­sé­géről írtak. Amikor a könyvet idegen nyelveken újran­yomták, több európai fővá­rosban is bemutattam, és számos európai újságban jelentek meg róla kritikák. Nemrég jelent meg Belgrádban két szerb törté­nész könyve: A szlo­vé­niai háború (az SZSZK Elnöksé­gének doku­men­tumai) címmel, és még ebben is a Mozgások, mint az egyik legfon­to­sabb forrás szerepel.

A függet­lenség és a Szlo­vé­niáért vívott háború hely­e­zett minket a világ térképére

A Mozgások megle­he­tősen részle­tesen foglal­kozik Szlo­vénia védel­mének előkés­zí­té­sével és végre­haj­tá­sával, bár a könyv témája ennél jóval széle­sebb. A könyv tartal­mazza a szlovén függet­lenség bizto­sí­tá­sának teljes alap­tervét, amely az én munkám, és amelyet 1991 májusában az ille­tékes hatóságok a védelem előkés­zí­té­sének és végre­haj­tá­sának hiva­talos irányelvei­ként hagytak jóvá, és a szlovén TO és a rendőrség egy sor végre­haj­tási doku­men­tummal, operá­ciós tervvel egés­zí­tette ki. A háború után erről a tervről és Szlo­vénia védel­mének előkés­zí­té­séről előa­dás­okat tartottam katonai akadé­miákon, nemzet­közi inté­ze­tekben és egye­te­meken Bécsben, Washing­tonban, Londonban, Párizsban, Rómában, Berlinben, Prágában, Zágrábban és esetleg másutt, de a védelmi minisz­té­ri­umból való 1994. márciusi eltá­volí­tásom után érdekes módon szlovén katonai iskolákban vagy tanfo­ly­amokon sohasem. Onnan nem érke­zett meghívás. A vörös mono­pó­lium túl erős volt.

Szlo­vénia figyelemre méltó telje­sít­ménye, az egés­zében nem klassz­ikus védelem és a rögtön­zött fegy­veres erők – először az MSNZ (nemzet­vé­delmi manő­ve­rező struk­túra), majd a TO és a rendőrség formá­jában – sok katonai és védelmi szakértő és intézet figyelmét felkel­tette, akik tanul­má­n­yozni kezdték. „Hogyan csinálták?“ – hang­zott a leggya­ko­ribb kérdés. „Hogyan volt lehe­tséges, hogy a TO és a rendőrség mintegy 20 000 könnyű­fe­gy­ver­zetű tagja csak Szlo­vé­niában, vagy annak közvetlen köze­lében megál­lí­tott egy tízszer nagyobb léts­zámú hadse­reget, amely több mint 500 harck­ocsival és más páncé­lo­zott járművel, több száz vadászgéppel és heli­ko­pterrel, vala­mint a klassz­ikus, erősen felfe­gy­ver­zett hadsereg összes többi fels­ze­r­elé­sével rendel­ke­zett?“. Az ilyen és ehhez kapc­solódó kérdé­sekre a legtöbb válasz megtalál­ható a Mozgások című könyvben.

2003-ban az amerikai szenátus külügyi bizottsága az észak-atlanti szövetség legna­gyobb és vezető tagjának egye­térté­séről döntött Szlo­vénia NATO belé­pése ügyében. A NATO-bizottság elnöke rámu­ta­tott, hogy a poten­ciális új tag legna­gyobb előnye, hogy olyan orszá­gról, amely már demo­kra­ti­zá­ló­dott, függet­lenné vált, és egy sokkal nagyobb haderővel szemben is megvédte magát. Ez a tapasz­talat értékes hozzá­já­rulás a közös bizton­ságho, mondta.. Mivel a nevemet is megemlí­tette, a szlovén média gyakor­la­tilag nem számolt be erről.


Miloše­vičben és Mladicban (a képen Radovan Kara­džiccsal együtt) csak szélső­séges nacio­na­lis­tákat látni nem elég. Valami hiányzik, ami teljes mértékben megma­gyarázná a hihetet­lenül brutális bűnöket Bosznia-Herce­go­vinában, a Horvát Köztár­saságban és Koszo­vóban. Ez a nacio­na­lizmus és a kommu­nista ideológia keveréke, ami nyil­ván­való volt.

A függet­lenség fontos­sá­gának tartós lekicsinylése

Ez a megkö­ze­lítés mindig is inkább szabály volt, mint kivétel. A vörös propa­gan­da­mo­no­pó­lium már a függet­len­ségi korszak előtt is igye­ke­zett elfedni az esemé­nyek lény­egét és egyes szere­plők kettős játékát.

Számos eseményt és nyilat­ko­z­atot elhall­ga­ttak vagy elfer­dí­tettek, másokat különösen kiemeltek. Az igazság elfer­dí­tése a függet­lenség utáni minden­napok része volt. Az alap­vető irányelv az volt, hogy mindent, ami a szlo­vé­niai emberek többsé­gének érté­k­rendjét a függet­lenség és a demo­kra­ti­zá­lódás, a szlovén tavasz idején alakí­totta, rela­ti­vi­zálni kell, és végül az ellen­ke­ző­jével kell megnevezni.

Az 1990. decem­beri néps­za­vazás óta a függet­len­séget foly­ama­tosan úgy állí­tották be, mint minden lehe­tséges prob­léma általános okát. A jels­zavak évről évre közvet­le­nebbek és ékess­zólóbbak voltak, mígnem 2012-ben az úgyne­ve­zett népfel­ke­lé­seken az alábbi feli­ra­tokkal láthat­tunk tran­szpa­ren­seket: „20 éve lopnak tőlünk“ vagy „20 év alatt ellopták tőlünk a váll­ala­tokat és az államot“ vagy „20 év korrupt poli­tikai elit elég volt“.

Mintha a menn­yor­szágban éltünk volna a függet­lenség előtt, és mintha Szlo­vé­niában nem léte­zett volna olyan tota­li­tá­rius rendszer, amelyben az államot száz száz­a­lékban ellopták az emberektől, minden bizonnyal sokkal jobban, mint ma, függet­lenül minden jelen­legi problémától.


Az 1990-es szlo­vé­niai demo­kra­tikus válto­zások után egy 20 000 km² ‑es, 2 millió ember által lakott terü­leten több, mint 600 tömegsírt fedeztek fel, amelyek közül sok nagyobb, mint a srebre­nicai (képünkön: a Huda dzsá­miban meggy­il­koltak csontvázai).

A szlovén fegy­veres erők lefe­gy­ver­zé­sével szem­beni ellenál­lást és a szlovén állam védelmét az 1991 tavaszán kiadott híres Kučanov-levél óta fegy­ver­ke­res­kedelemnek, a szlovén állami attri­bú­tumok megte­rem­tését pedig „kitö­rölt“ ügynek próbálják beál­lí­tani.. A mani­pu­láció két évti­zeden keres­ztül olyan intenzív volt, hogy az ebben az idős­zakban felnövő fiatalok az összes lehe­tséges közmé­diából legalább tízszer annyit tudhattak meg az úgyne­ve­zett “Kitö­röltek prob­lé­má­járól”, mint a szlovén állam létre­jöttét lehe­tővé tevő intézke­dé­se­kről. A mega­la­kulás után 10 évvel a nemzeti, állami ünnep­sé­geken megjel­entek az első vörös csil­lagos zászlók. Eleinte félénken, annak tuda­tában, hogy a Szlo­vé­niáért vívott háborúban legyő­zött agresszor hadsereg szim­bólumát jelké­pezik. Aztán egyre agress­zí­ve­bben, mintha az JLA megny­erte volna a háborút. A szónokok fő pontjai közé tarto­zott a köte­lező mondat, miszerint az úgyne­ve­zett nemzeti fels­z­aba­dító háború nélkül nem lenne független Szlo­vénia. Mintha Szlo­vénia 1945-ben jött volna létre és nem 1991-ben. A függet­len­séget eltö­rölték vagy csök­ken­tették, amikor az előbbi nem egészen műkö­dött. A két legna­gyobb szlovén ünnep, az Álla­miság Napja és a Függet­lenség és Egység Napja alkal­mából rende­zett állami ünnep­ségek programjai az átme­neti baloldali kormá­nyok idején jobb esetben teljesen üresek voltak vagy nem kapc­solódtak az ünnep céljához, ross­zabb esetben a szlovén iden­titás és a sikeres, közös függet­len­ségi váll­al­ko­zásban egye­sí­tett értékek nyílt megcsú­folá­sával voltak tele.

Szinte nem telt el egy hét sem az évben a ZZB által szer­ve­zett pompás és drága ünnep­ségek nélkül, Az ünnep­ségek megteltek gyűl­öl­et­bes­zéddel, a másként gondol­kodók feny­e­ge­té­sével, tota­li­tá­rius szim­bólu­mokkal, bűnc­s­e­lek­mé­ny­ekkel. A hiva­talos állami jelké­pe­keket megron­gálták, katonai fegy­ver­eket viseltek vagy mutattak be ille­gá­lisan. E töme­gren­dez­vé­nyek rész­t­vevői több­nyire a ZZB fize­tett tagjai voltak, hiszen közülük még mindig mintegy 20 000-en kapnak havonta kiváltságos veterán jutta­tást, annak elle­nére, hogy sokan csak 1945 után születtek. A kiváltságok a leszár­ma­zot­takra szállnak, mint vala­mi­lyen feudális fejedelem­ségben. Milošević negy­eds­záz­addal ezelőtti legin­ten­zí­vebb kampá­ny­gyű­lé­seihez hasonló bacchaná­liákat koronázta meg a 2012. december 24‑i tisjei ZZB-gyűlés, ahol a vete­ráns­zer­vezet főtit­kára, az egy évti­zeddel a háború után szüle­tett Mitja Klavora ismét mészár­lással fenyegetőzött.

A függet­len­séget köve­tően néhány évig vissza kellett szol­gál­tatni a kitün­te­té­seket, és el kellett magyarázni, hogy a törvény értel­mében a köztár­sasági elnök nem adomá­n­yozhatja a Szabadság érdemrendet olyan szemé­ly­e­knek, akik akiknek semmi közük a függet­len­séghez, sőt aktívan elle­nezték azt. Tíz év után tuda­tosan kezdtek zavart kelteni a szim­bólu­mokkal. A függet­lenség tizenöt­ödik évfor­du­lóján vita kezdő­dött a szlovén haderő létre­jöt­téről, a huszadik évfor­dulón pedig az akkori köztár­sasági elnök még az úgyne­ve­zett függet­len­ségi harcosokra is ráför­medt, mondván, hogy ezzel az „érde­me­kért foly­ta­tott küzde­lemmel“ és az átme­neti zűrza­varral egyszer s minden­korra le kell számolni. Nos, a választók 2012 őszén hála Istennek, leszá­moltak vele. A függet­lenség és különösen a szlovén hadsereg meggyalá­zá­sának csúc­s­pontja éppen a husz­on­ket­tedik évfor­duló előtt, az utolsó védelmi miniszter kine­ve­zé­sével köve­t­ke­zett be. A háttérből irányító “nagy­bácsik” olyan embert neve­ztek ki erre a posztra, aki 1991-ben nem csak közvetve, hanem aktívan, poli­tikai fellé­péssel és szava­zással ellen­zett minden olyan intézke­dést, amely Szlo­vénia védelmét szol­gálta Jugo­szlávia agress­zió­jával szemben.

„Nem vagyok tagja az LDS-nek, de ugya­nazok a gondo­la­taim és néze­teim, mint Roman Jakičnak“ – mondta Milan Aksen­ti­jević, a JLA ezre­dese egy gyűlésen, miután a legkri­ti­kusabb pillanatban közösen akadá­ly­ozták a védelmi előkészületeket.

A hami­sí­tással szem­beni ellenállás mind­végig erős volt, a Mozgalmak és a közvetlen rész­t­vevők egyéb könyvei pedig erős támaszai voltak, de a hami­sítás szere­plői évről évre agress­zí­ve­bbek lettek, mivel a függet­len­séget közvet­lenül megta­pasz­taló nemzedék emléke egyre halvá­nyult. Aki rámu­ta­tott a mani­pu­lá­ciókra, azt a média lejár­atta és nevet­sé­gessé tette. Az egykori SDV (Állam­bi­zton­sági Szol­gálat) több mint 10 000 alkal­ma­zottat foglal­koztató háló­zata össze­fonó­dott az igazsá­gügyi és rendőri appará­tussal, és olyan félállami intézmé­ny­ekkel, mint a korrup­cióel­lenes bizottság vagy az infor­má­ciós biztos, vala­mint a magán­n­yo­mo­zói­ro­dákkal, és továbbra is agress­zívan tevé­ke­ny­ke­dett. Az átme­neti baloldal média­mo­no­pó­liuma évről évre csök­ken­tette a függet­lenség jelen­tő­ségét, hely­ette az úgyne­ve­zett nemzeti fels­z­aba­dító háború (NOB) forra­dalmi vívmán­yait dicsőí­tette. A baloldal a függet­lenség rövid idős­zakát köve­tően 1992 óta csak erősödött.

A hami­sí­tással szem­beni ellenállás ma gyakor­la­tilag lehetetlen lenne, ha nem őrződtek volna meg a jó két évti­zeddel ezelőtti doku­men­tumok és feljegy­zések, és néhány hozzá­értő törté­nész és a közvetlen rész­t­vevők nem írták volna meg viss­za­em­lé­ke­zé­seiket,. Nagy­jából ugya­nazok a szere­plők, akik 1941-től kezdve meg akarták akadá­ly­ozni a drasz­tikus történ­elem­ha­mi­sítás lele­p­le­zését, és naponta dörögtek a nyil­vá­nos­ságban, hogy ne hagyják a történ­elem­ha­mi­sí­tást (értsd: nem engedik az igazságot). Ugya­n­akkor a tota­li­tá­rius rends­zerből a történ­elem­ha­mi­sítás móds­zerei átke­rültek a függet­lenség utáni idős­zakra. Az 1941–1990 közötti hami­sítás védel­mében ugya­nazt a móds­zert alkal­mazták az 1990 utáni idős­zakra is: a napi agymosást a tömeg­mé­dián keres­ztül. Ennek a mosásnak az alapját a kommen­tárok, szim­pó­zi­umok, iskolai tankönyvek és műsorok, vala­mint doku­mentum­filmek vagy kvázi-doku­mentum­filmes adások adták. Ennek a munkának a csúc­s­pontja minden bizonnyal Mojca Pašek Šetinc propa­gan­dista Milan Kučanról készült portréja, és a JBTZ-ről szóló doku­mentum­film, amelyben Ljerka Bizilj 1988-as letar­tóz­ta­tá­saink rende­zőit mosdatja. Mindezt termés­ze­tesen az adófi­zetők pénzéből teszik..

Érdekes lesz megfi­gyelni ezeknek és más szer­ző­knek a reak­cióit az elkö­ve­t­kező években, amikor a törté­nelmi és újsá­gírói tevé­ke­nység mégis sok olyan tényt fog feltárni, amelyet az 1989-es és 1990-es archí­vumok megs­em­mi­sí­té­sével és a felsorolt propa­gan­damóds­ze­rekkel megpró­báltak elti­t­kolni vagy legalábbis elfedni. Igor Omerza legú­jabb könyve a JBTZ-ről például egyértel­műen bizonyítja, hogy Milan Kučan és Janez Stanovnik eskü alatt hazudtak, amikor a vizsgá­ló­bi­zottság előtt azt állí­tották, hogy nem tudtak Tasič és az én 1988 májusi és júniusi letartóztatásomról.

A „Mozgalmak“ és kiegés­zí­tései – az első könyv a szlovén függetlenségről

A „Mozgalmak“ volt a maga nemében az első könyv a szlovén függet­len­sé­gről. Hama­rosan továb­biak köve­t­keztek, amelyek e törté­nelmi foly­amat külön­böző tágabb vagy szűkebb aspek­tu­sait írták le. A külpo­li­tikai aspek­tust és a nemzet­közi elis­me­ré­sért foly­ta­tott küzdelmet Dr. Dimi­trij Rupel, a hírs­zerzők munkáját Andrej Lovšin, a Jugo­szláv Szocia­lista Szövet­ségi Köztár­saságon belüli viszon­yokat pedig Dr. Janez Drno­všek írta le. Több mint egy évtized eltel­tével kezdtek megje­l­enni a másik oldal szere­plőinek viss­za­em­lé­ke­zései, vala­mint érdekes olva­smá­nyok és számos össze­ha­son­lí­tásra alkalmas dokumentum.


Danilo Türk, az akkori köztár­sasági elnök, akit a posz­t­kom­mu­nista baloldali pártok támo­ga­tá­sával válasz­tottak meg, arra a kérdésre, hogy miként kommen­tálná az országos tele­ví­zióban a több ezer temetetlen holt­testet tartal­mazó Huda jama‑i tömegsír felfe­de­zését, azt mondta, hogy ez máso­drangú kérdés, és nem fog nyilatkozni.

Borisav Jovič, az SFRJ elnöksé­gének egykori szerb tagja például emlé­ki­ra­taiban leírja, hogyan győzte meg Kadi­je­vičet 1991 tavaszán letar­tóz­ta­tásom vagy „eltá­volí­tásom“ szüksé­gessé­géről, és érdekes leírást közöl Kučan több lapra tett játé­káról is.

Még érde­ke­sebb Raif Dizdarevič, az SZSZKSZ Elnökség elnö­kének „Tito halá­lától Jugo­szlávia halá­láig” című 1988-as könyve, „, amelyben többek között feltárja Milan Kučan, Janez Stanovnik és más akkori szlovén kommu­nista poli­ti­kusok kettős játékát a JBTZ-per kapcsán.

A vereséget szen­ve­dett JLA tábor­nokok, Veljko Kadi­jevič, Branko Mamula és Konrad Kolšek könyvei többé-kevésbé a vereség igazolá­sával és az abban játs­zott szerepük szépí­té­sével foglal­koznak. Megje­le­né­süket első­sorban a Jugo­szlávia terü­letén elkö­ve­tett háborús bűnöket vizsgáló hágai törvé­ny­szék munkája ösztönözte. A törvé­ny­szék honlapján elérhető anya­gából szintén számos értékes tanú­val­lomás gyűlt össze.

A Szlo­vénia és Horvá­tor­szág közötti ille­gális fegy­ver­ke­res­kede­lemmel kapc­so­latos talál­ga­tás­o­knak Martin Špegelj horvát védelmi miniszter „Egy katona emlékei“ című könyve vetett véget A szerző részle­tesen bemutatta, hogy Szlo­vénia milyen katonai segit­séget nyúj­tott Horvá­tor­szá­gnak a háború alatt és után.


Milan Kučan harmadik köztár­sasági elnöki ciklusának lejárta után, 2004-ben mega­la­pí­totta a Forum 21-et, amely néhány kivé­teltől elte­k­intve olyan embereket tömö­rí­tett, akik az elmúlt évti­zedben rend­kívül megga­z­da­godtak, és ma Szlo­vénia legna­gyobb váll­ala­tainak tulajdonosai.

Számos új doku­men­tumot tartalmaz a szlovén tavasz kezdetén a szlovén Udba és a vezető kommu­nisták közötti, a demo­kra­ti­zá­lódás megaka­dá­ly­o­zá­sára irányuló együtt­mű­kö­désről a „7 évvel később“ és a „8 évvel később“ című doku­mentum- és tanú­val­lomás-gyűj­te­mé­ny­ekben (mind­kettő a Karan­ta­nija Kiadó gondo­zá­sában jelent meg), vala­mint a Nova obzorja Kiadó által kiadott „Az elnök szim­bo­likus bűnügyi kitün­te­tése“ című kiad­vá­nyban. Ugyanez a kiadó “Szlo­vénia eláru­lása – A TO RS lefe­gy­ver­zése 1990 májusában“ című kiad­vánnyal és az abban közzé­tett doku­men­tu­mokkal végre fényt derí­tett arra a szégy­en­letes tettre, amely majdnem megaka­dá­ly­ozta Szlo­vénia függet­len­ségét, és amelyet Dr. Jože Pučnik és Ivan Oman nagyon helyesen Szlo­vénia eláru­lá­sának nevezett.

A külön­böző vete­ráns­zer­ve­zetek a védelmi előkés­zü­le­te­kről és Szlo­vé­niáért az egyes tartomá­n­yokban és telepü­lé­seken foly­ta­tott háborúról doku­men­tu­mokat és tanú­val­lomás­okat gyűj­töttek. A legrészle­tesebb munkát az észak-primor­szki­aknak sike­rült összeál­lí­ta­niuk a Goriška Múzeum által kiadott „A dicsőség mind­nyá­junké“ című antológiával.

A szlovén rendőrség, akkor még népi milícia MSNZ alatti tevé­ke­ny­ségét a „Rejtett kék hálózat“ című antológia, az MSNZ teljes idős­zakát és műkö­dését pedig Albin Mikulič „Lázadók okkal“ című műve mutatja be.

Megvaló­sult és betel­je­sü­letlen elvárások

A Mozgás­okban megle­he­tősen szeré­ny­te­lenül próbáltam megjó­solni a jövőt is. Egyes jóslatok valóra váltak, mások nem. Nem számí­tottam arra, hogy Szlo­vénia ilyen gyorsan eléri az EU- és NATO-tags­ágot. Nem is beszélve az európai valuta 15 éven belüli beve­ze­té­séről. Őszintén szólva, amikor Szlo­vénia belső átala­ku­lá­sára gondoltam az akkori vára­ko­zá­saim nagyobbak voltak. Azt hittem, hogy könny­ebben és gyor­sabban elérjük, hogy országunk nyitott, szabad és felelős társ­ada­lommá váljék.. Sajnos ez nem való­sult meg. A régi tota­li­tá­rius rendszer felbom­lása lassan haladt, és a függet­len­ségkor megs­é­rült mono­pó­li­umok egy része hama­rosan viss­zaállt. Ennek a hely­zetnek a mélyebb okait az Előszó elején és más alkal­makkor is részle­tesen ismer­tettem. Ebben az Elős­zóban néhány helyen megis­mét­lődnek vagy össze­fo­glalva szer­e­pelnek azok az érté­ke­lések és figyelmez­te­tések, amely­eket már többször elmondtam vagy leírtam. Néhányat közülük a jövőben is biztosan meg kell majd ismé­telni, mert sajnos még legalább egy ideig aktuá­lisak maradnak.

1993-ban Szlo­vénia az Európa Tanács tagja lett, és 1996-ban e szer­vezet parla­menti közgyű­lése elfo­gadta az 1096. számú hatá­ro­z­atot a “Tota­li­tá­rius kommu­nista rezsimek öröksé­gének fels­zá­molá­sáról”, és drámai figyelmez­te­té­seket fogal­ma­zott meg számunkra:

„Számos veszélyt rejt magában egy siker­telen átme­neti foly­amat. A legjobb esetben demo­krácia helyett olig­ar­chia, jogálla­miság helyett korrupció, emberi jogok helyett szer­ve­zett bűnözés fog uralkodni. A legross­zabb esetben ha nem is a születő demo­krácia megdön­tése, de a tota­li­tá­rius rendszer bársonyos viss­zaál­lí­tása lehet az eredmény.“

Ma már gyakor­la­tilag mind­an­nyian egye­tér­tünk abban, hogy a tota­li­tá­rius kommu­nista rends­zerből a demo­kra­tikus, nyitott és felelős társ­ada­lomba való átmenet foly­amata Szlo­vé­niában nem volt sikeres. Még mindig egyfajta vörös tenger közepén vagyunk, gazda­sági és társ­adalmi válságban. A nemzeti érdekek álcája alatt fenntartották az állami tulaj­donú mono­pó­li­um­okat, amely először állami támo­ga­tással a költ­ség­ve­tésből, majd az EU-hoz való csat­la­kozás után poli­tikai hitelek és a Szlovén Bank segít­sé­gével kiszi­po­ly­ozta a szlovén adófi­ze­tőket, fele­mész­tette a fize­té­seket és a nyugdíjakat-

Az adófi­zetők pénzének kiáram­lá­sával finan­szí­rozták a rossz üzleti dönté­seket, fenntartották vörös mono­pó­li­um­ukat a médiában és az igazságs­zol­gál­ta­tásban, és ezek révén a jelen­legi kormá­nytól füget­lenül fenntartották a többségi poli­tikai hatalmat az országban, Ezt mindig legalább egy koalí­ciós part­nerrel tartották kordában.

A korábbi párt­bi­zottsá­gokat hely­et­te­sítő bizottsá­gokat hoztak létre. Így kaptunk infor­má­ciós biztost, korrup­ciós hivatalt, majd egy bizottságot. A felü­gyelt személyi állomá­nyon kívül az ombudsman, a verseny­vé­delmi hivatal, az érték­pa­pír­piaci ügyn­ökség, a Szám­ve­vőszék és a Szlovén Nemzeti Bank gyakran ugya­nezt a célt szol­gálta. Számos állami vagy félállami intézmény pontosan az ellen­ke­zőjét tette annak, ami az elsőd­leges céljuk kellett volna legyen.

A vörös mono­pó­lium a médiában annyira nyil­ván­valóvá vált, hogy a baloldali kormány kine­ve­zé­sének napjától csodával határos módon eltűnt a címlapo­król a szegé­nység, a kifi­zetetlen munkások és még az éhező gyerekek is. Néhány nappal később a ljub­l­janai újság cini­kusan azt írta, hogy Szlo­vé­niában a legma­gasabb az elhí­zott gyer­mekek száma Euró­pában. A főbb tévéc­sa­tornák hússzor több műso­ridőt szen­teltek a volt SDS-képvi­selő vita­tott bizonyít­vá­nyának mint a minisz­ter­elnök-jelölt plágiumgyanújának.

Az egykori egypárti csúcs bőséges kiváltságai csak a siker­telen rends­zer­váltás idején öltöttek új formát. Az adomá­n­yo­zott és priva­ti­zált házak és lakások, a rend­kí­vüli nyug­díjak, az egykori Udba 40 éves korban való nyug­díjba vonu­lása és a vete­ránok jutta­tásai egyes esetekben még a leszár­ma­zot­takra is átör­ö­klődtek. Így a nemzeti fels­z­aba­dító háború és a forra­dalom vívmán­yainak megőr­zése nagyon konkrét érde­kelt­ségi formát öltött: a kiváltságok megőr­zését.. Olyan privi­lé­gi­umok, amelyek a válság idején minden eddi­ginél nagyobb igazság­talan­ságot okoznak, és újabb, minden eddi­ginél nagyobb terhet rónak az emberekre.

A megőr­zött és viss­zaál­lí­tott mono­pó­li­umok, a szlovén függet­len­séggel kapc­so­latos igazság elfer­dí­tése, a társ­adalmi és gazda­sági válság – mindezek első pillan­tásra erősen össze­függnek, de a gyakor­latban ez a kapc­solat elvá­lasz­t­hat­atlan. Ezért nem meglepő, hogy a volt elnök a köze­l­múltban olyan nyíltan beszélt arról, hogy egyszer s minden­korra „a függet­lenség érdemi poli­ti­káját“ kell foly­tatni. Azok a szere­plők, akik a függet­lenség idején kettős játékot játs­zottak, lehe­tővé tették a TO lesze­r­elését és harcoltak Szlo­vénia nemzet­közi elis­me­rése ellen – a függet­lenség utáni idős­zakban a tota­li­tá­rius visel­ke­dés­min­tákat kiter­jes­z­tették a mai korra, és részben még az Európai Unióba is becs­em­pészték Ők jól tudják, hogy uralmuk legna­gyobb akadálya a szlo­vénok függet­lenség idején kial­a­kult érté­k­rendje, érték­köz­pontja. Amíg ez létezik, addig a múlt szel­lemei nem fognak győzedelmeskedni.


A kezdetben ígére­tesnek tűnő megbé­ké­lési foly­amat az ellen­ke­ző­jébe fordult, és 2013 ápril­isának végén Stoži­cében hírhedt véget ért. A teljes szlovén állami vezetés a durva haver-kapi­ta­lizmus szim­bólum­aként a Kommu­nista Inter­na­ci­onálét énekelve állt fel a teremben. Nem is beszélve a kommu­nista forra­dal­márok és meré­nylők, például Che Guevara ünnepléséről.


69b


Az átme­neti baloldal, amely az ideoló­giai és gyakran test­vérvérrel és lopott vagyonnal rendel­kező apák kiváltságai és terhei miatt nem képes kilépni ezekből a káros kere­tekből, csak nagy­s­zabású, nagy erőfes­zí­tést és hatalmas anyagi forrás­okat igénylő propa­gan­da­gé­pe­zettel tudja fenntar­tani ideoló­giai bázisát. A szlovén média nagy részét ma is ez irányítja.

A jövőre vonat­kozó doktrína válto­z­atlan marad

A szlovén alkot­mány tartal­mazza annak az eskünek a szövegét, amelyet a válasz­tások után minden legma­gasabb állami tiszt­ség­vi­selő letesz. Az esküvel váll­alják, hogy „tisz­te­letben tartják az alkot­mányt, lelki­is­me­retük szerint cselek­szenek, és minden erejükkel Szlo­vénia jólé­tére törek­szenek“. A teszt, amel­lyel azt vizsgál­hatjuk, hogy egy egyén, csoport, poli­tikai párt vagy poli­tikai opció csele­ke­dete, maga­tar­tása vagy programja valóban összhangban van‑e az alkot­má­nyos esküvel, egyszerű.

Ha az egyén, egy csoport, egy párt vagy poli­tikai opció előtérbe helyezi és hangs­ú­ly­ozza a szlovén függet­lenség érté­keit, esemé­nyeit és vívmán­yait, amelyek a világ térké­pére hely­eztek minket, és amelyek körül a szlo­vénok úgy össze­fogtak és egye­sültek, mint még soha a történ­el­emben, akkor az alkot­má­nyos eskü szöve­gével és szel­lemével összhangban cselekszik.

Amikor azonban azegyén, egy csoport, egy párt vagy egy poli­tikai opció azokat az esemé­ny­eket és időket hozza előtérbe, amelyek megosz­tottak és tönkre­tettek minket mint nemzetet, akkor az alkot­má­nyos eskü szöve­gével és szel­lemével ellen­té­tesen cselekszik. És a szlovén nemzet számára nem volt pusz­tí­tóbb időszak, mint a test­vérgy­ilkos kommu­nista forradalom.

Ez a nyil­ván­való tény kitö­röl­hetetlen törté­nelmi igazság. Az átme­neti baloldal, az ideoló­giai és gyakran test­vérvértől és lopott vagy­ontól szár­mazó atyák kiváltságai és terhei miatt nem képes kilépni ezekből a káros kere­tekből, és csak nagy erőfes­zí­té­seket és hatalmas anyagi forrás­okat igénylő, nagy­s­zabású propa­gan­da­gé­pe­zettel tudja fenntar­tani ideoló­giai bázisát. Mivel ez a fajta ideológia nem képes megte­rem­teni az új érték­te­remtés felté­te­leit, ezért sürgősen szükségük van a hata­lomra, a költ­ség­ve­tések, az állami bankok, az állami mono­pó­li­umok, a külf­öldi hitelek és mindezen eszköz­ökön keres­ztül végső soron az adófi­zetők pénzére.

A szlovén nemzet és állam érték­köz­pontjával ellen­tétes állami irányítás, illetve Kučan egyéb­ként logi­kailag ellent­mon­dásos állí­tá­sának fenntar­tása, miszerint több igazság létezik – ami a gyakor­latban termés­ze­tesen azt jelenti, hogy a nagyobb és erősebb hangs­zórókon keres­ztül hirde­tett igazsá­gnak kell érvé­nye­sülnie -, eddig a fiatal szlovén államnak több száz elves­z­tett fejles­z­tési lehe­tő­ségbe, több tízezer munka­he­lybe és az egyének elves­z­te­ge­tett életesé­ly­eibe került. Olyan külső adós­sággal terhelte a jelen és a jövő generá­cióit, amely már most névle­gesen meghal­adja az egykori SZSZK teljes adósságállományát.

A hang­adók azonban továbbra is hamis és egyben végzetes dall­amot játs­zanak, annak elle­nére, hogy a pénz végre elfogy, és annak elle­nére, hogy itt az ideje, hogy az állammal való kormá­nyzás ismét azokra az érté­kekre támas­zkodjon, amelyek létrehozták.

Amikor ilyen szélső­séges időszak köve­t­kezik be a történ­el­emben, mindig történnek válto­zások. Mozgások.



Janez Janša, a Szlovén Köztár­saság miniszterelnöke

Janez Janša szlovén miniszterelnök:
Szlo­vénia, a hazám

Minden nemzet törté­nel­mében van egy pontosan megha­tá­ro­zott pillanat, ami lehe­tővé teszi, hogy egy nemzet szuver­énné, saját urává váljon a saját földjén. Egy ilyen pillanat a nemzet legtöbb polgá­rának vagy tagjának pozitív hozzá­ál­lását tükrözi. Egy ilyen pillanat jelenti a nemzet érték­einek közép­pontját. Számunkra, szlo­vénok és a Szlovén Köztár­saság polgárai számára ez a függet­lenség pillanata.

Idén lesz harminc éve, hogy 1990. november 9‑én és 10-én Poljče-ben összeült a Demos koalíció, ahol törté­nelmi döntés szüle­tett arról, hogy néps­za­va­zást kell kiírni Szlo­vénia függet­len­sé­géről. A Demos poljče‑i döntése helyes, hatá­ro­zott és döntő volt. De ez a döntés nem volt magától érte­tődő.. Bátorság kellett hozzá. Akkor foga­dták el, amikor más poli­tikai vezetők haboztak és mérle­geltek volna, és ismét elsza­lasz­tották volna a szlovén nemzet törté­nelmi lehe­tő­ségét. Ki tudja, mikor, egyál­talán valaha is adódik még ilyen lehe­tőség. Ezért őszintén köszönöm minden­kinek, aki azon a novem­beri napon félre­tette minden kétségét és félelmét, és eldön­tötte, hogy mi a helyes és mi a legfon­to­sabb azokban az időkben. Ezt a döntést később egy egységes poli­tikai megáll­a­podás követte, és néps­za­va­zást tartottak Szlo­vénia függetlenségéről.

A néps­za­vazás napja, 1990. december 23‑a örökre emlé­ke­zetes napként íródik be Szlo­vénia törté­nel­mébe. A 93,2%-os részvétel mellett 95%-unk a független Szlo­vénia mellett szava­zott. Az emberek megér­tették a törté­nelmi pillanat nagyságát, és bizonyí­tották érett­sé­güket, bölc­ses­sé­güket és készsé­güket arra, hogy szabad, szuverén nemzetté váljanak. Ez volt az egyetlen alkalom a történ­el­emben, amikor a szlovén nemzet valóban maga alakí­totta a sorsát.

Hat hónappal később, 1991. június 25-én, heves viták és a függet­len­ségi törvé­nye­kről szóló szava­zások után, amelyek közül a legfon­to­sab­bakat a Demos kis többsé­gének néhány szava­za­tával foga­dták el, a szlovén nemzet­gyűlés a szükséges kéthar­m­ados többséggel elfo­gadta a Szlovén Köztár­saság szuver­e­ni­tá­sáról és függet­len­sé­géről szóló alkot­má­nyos alap­tör­vényt, amel­lyel Szlo­vénia átvette a korábbi szövet­ségi fenn­ha­tóságot a terü­lete felett. Szlo­vénia független és szuverén állammá vált. Nem volt viss­zaút, és a Jugo­szláv Néphad­sereg katonai beava­tko­zással próbálta megaka­dá­ly­ozni az új élet felé vezető utat.

Azonnal fegy­verrel kellett megvé­de­nünk nemze­tünk szabad­ságát. Azokban a hetekben, napokban és órákban 1991 júni­usában és júli­usában minden kockán forgott. A szlo­vénok független és európai jövője, a demo­kra­tikus rendszer, a vallá­sunk és a jogunk, a jólét és az életünk. Ezek voltak azok a napok, amikor – 1990 májusában lefe­gy­ver­zett nemzet ismét kiállt jogaiért, kikiál­totta a független Szlo­vé­niát és hatá­ro­zottan ellenállt a Jugo­szláv Néphad­sereg agressziójának.

Ezekben a napokban a szlo­vének egy kis száz­a­léka a nemzet tömeges támo­ga­tá­sával minden létező fegy­vert magához ragadott, és a polgári véde­lemmel együtt szem­bes­zállt Európa ötödik legerő­sebb hadse­re­gével. Bátor­sá­gukkal megvaló­sí­tották a lehetet­lent, és megírták a szlovén nemzet szuverén állammá válá­sának utolsó felvonását. A szlo­vének bátor­ságát akko­riban az egész világ csodálta. A világ legerő­sebb orszá­gainak képvi­selői, akik néhány nappal a háború előtt még azt állí­tották, hogy soha nem fognak elis­merni minket, a bátor­ságunk köve­t­kez­tében meggon­dolták magukat. Annak elle­nére, hogy a baloldali poli­tika egy része elle­nezte a tény­leges függet­len­séget, a nemzet egységes volt. Olyan egységes, mint még soha, és nagyon bátor.

A nemzet egysége, a fegy­ver­esek bátor­sága, a Dr. Jože Pučnik vezette Demos kormá­ny­ko­alíció elszánt poli­tikai akarata, vala­mint a terü­let­védelem és a rendőr­ségi taktikai egységek minden egyes parancs­no­kának kezde­mé­ny­e­zése kovác­solta a győzelmet Szlo­vénia számára ebben a háborúban. Egy olyan győzelmet, amely a maga végle­gessé­gében a szlovén Olim­poszra emel­ke­dett, egy olyan győzelmet, amely fonto­sabb, mint minden olyan csata, amelyet őseink – sajnos gyakran mások számára is – az elmúlt évszáz­adok hálátlan törté­nel­mének örvé­nyein keres­ztül vívtak.

A Szlo­vé­niáért vívott háború nap mint nap hősök ezreit hozta fels­zínre a szlovén nemzetben. Fiúk és férfiak, akik a haza iránti szere­tetből legyőzték a félelmet. Fegy­vert ragadtak, hogy megvédjék ottho­nukat, vallá­sukat és törvé­ny­eiket. Szlo­vénia. Nagys­zerű munkát végeztek.

Winston Chur­chillnek a brit csata utáni híres mondatát idézve azt mond­hatjuk, hogy a szlovén nemzet törté­ne­tében soha ennyi ember nem köszön­he­tett ennyit ennyi honfitársának.

A győzelem után viss­z­a­tértek ottho­naikba. Lehet, hogy az állam sokszor elfe­lej­tette őket, de a hazájuk soha nem fogja. Ez egy sors­for­dító pillanat volt, egy nagy óda a szlovén nemze­thez. Fele­mel­ked­tünk, és bátor­sá­gu­knak köszön­he­tően győztünk.

De sajnos voltak olyanok is, akik ennek a háborúnak áldo­z­atul estek. Hálásak vagyunk mindazo­knak, akik a legérté­k­e­sebb aján­dékot – az életüket – adták a nemzet álmának megvaló­sí­tá­sáért. És teljes hálával ápoljuk emléküket.

Ha viss­z­a­te­k­in­tünk az utunkra, mind­arra, amit mi, mint nemzet elér­tünk ez alatt a huszonki­lenc év alatt, ami egy ország számára valóban csak rövid idő, büszkék lehe­tünk. Sok mindent elér­tünk, de sok lehe­tő­séget is elsza­lasz­tot­tunk. Azért is, mert hagytuk, hogy a régi sérelmek, a gyűl­ölet, a cinikus távol­ságtartás és a megosz­tottság újra hata­lomra kerüljön. Mert a mind­an­nyi­unkban lévő jó elhall­ga­tott, amikor a rossz ismét megindult, és megál­lí­totta az alkotó lelkesedést.

A nehézségek azonban, amely­ekkel az élet próbára tesz bennünket, újra és újra megtaní­tanak arra, hogy való­jában akkor vagyunk erősek, ha össze­kapc­soló­dunk és egye­sülünk. Hogy csak egységben tudunk nemzet­ként és társ­ada­lom­ként előre haladni, legyőzve még a legnehe­zebb megpró­bál­ta­tás­okat is. A coro­na­vírus elleni küzdel­emben szerzett legutóbbi tapasz­tala­taink csak megerő­sí­tették ezt. A megosz­tott poli­tika elle­nére, ahogyan az a függet­len­sé­günkhöz vezető úton is történt, a nemzet megér­tette, hogy egés­zsé­günk pótol­hat­atlan, oszt­hat­atlan és mindenki számára egyformán felbec­sül­hetetlen értékű, Igy képesek voltunk megny­erni a vírus elleni első csatát. Hiszem, hogy együtt, felelős­ség­tel­jesen csele­kedve le tudjuk győzni a fertőzés további kitö­ré­seit is. Szeretném továbbá őszinte részvé­temet és együt­térzé­semet kife­jezni mindazok bará­tainak és család­tag­jainak, akik a koro­na­vírus köve­t­kez­tében hunytak el.

Hazánk szüle­tés­napja alkal­mából viss­z­a­te­k­intek az általunk bejárt útra, és remélem, hogy egyre gyakrabban tuda­to­sítjuk, milyen nagy megtisz­tel­tetés és kiváltság, hogy dönté­sünkkel megvaló­sít­hattuk a független állam álmát, és betel­je­sí­thettük a szlo­vének sok generá­ció­jának áldo­z­atát, erőfes­zí­té­seit, munkáját és imáit.

Remélem, hogy független ország­unkat mindenki nagy aján­dé­knak és lehe­tő­sé­gnek tekinti, gondo­skodik róla, és a legjobbat hozza ki magából. Mindenki a maga módján. Ahogyan mi is törő­dünk azokkal az emberekkel, akiket a szívünkben hordozunk.

Remélem, hogy mióta a néps­za­va­záson hozott közös dönté­sünk egy szuverén és független állam formá­jában valósággá vált, soha többé nem mondjuk azt, hogy nem lehet semmit sem tenni. Hogy semmit sem lehet megvál­toztatni. Az egységes nemzet ereje megál­lít­hat­atlan erő. Ha összefog egy nemes cél érde­kében, akkor az egész Teremtés segít elérni azt.

Remélem, hogy az 1990 végén és 1991 első felében leza­j­lott rend­kí­vüli esemé­nyek ered­mé­nyét, amely­ekhez foghatót addigi törté­nel­münkben még nem láttunk, soha nem adjuk fel. Hogy meg tudjuk őrizni a kapc­so­latot azzal az idővel, amely minden akadályt legyőző inten­zi­tá­sával szuverén és független országunk szüle­té­séhez veze­tett abban a jelentős idős­zakban. Ez a szlovén nemzet érték­einek központja, amelyben a nemzet alkotó, szellemi és anyagi erői a kezde­tektől fogva összeforrtak.

Remélem, hogy erőnket és krea­ti­vi­tá­sunkat mindig ebből az érték­köz­pontból fogjuk irányí­tani. Hogy mene­déket talá­lunk benne a viharok után, és megnyug­vást a megpró­bál­ta­tások után. Hogy egyek mara­dunk vele és egymással.

Remélem, hogy a szlovén zászló büszkén lobog majd szere­tett hazánk minden otthonában, a legna­gyobb évfor­du­lónk tisz­te­le­tére. Hogy az elkö­ve­t­kező nyári napokban felfe­dezzük hazánk rejtett szép­sé­geit, és rájö­j­jünk, milyen varázslatos is ez a haza. Az Istentől aján­dékba kapott harangok hang­jával. Nekünk teremtve. Boldog szüle­tés­napot, Szlovénia!

Őszintén gratu­lálok az álla­miság napjához.

1990. április 8‑án, virág­vasárnap került sor Szlo­vé­niában a második világ­há­ború utáni első demo­kra­tikus válasz­tásokra. A válasz­tások második fordu­ló­jára 1990. április 22-én került sor (a képen: Jože Pučnik, a Demos elnöke az urnáknál).


A második világ­há­ború utáni első demo­kra­ti­kusan megvá­lasz­tott szlovén kormányt 1990. május 16-án erősí­tette meg a Szlovén Képvi­selőház. A Demos-kormány fő célja a Szlovén Köztár­saság függet­len­sége volt.


A Szlovén Köztár­saság függet­len­sé­géről szóló néps­za­va­zási döntést dr. Jože Pučnik veze­té­sével a Demos képvi­selői klub 1990. november 9‑én Poljčében tartott konfe­ren­ciáján hozták meg. A néps­za­vazás időpontját 1990. december 23-ra tűzték ki.


A néps­za­vazás napján, 1990. december 23-án a szava­zásra jogo­sultak 1.289.369, azaz 88,5 száz­a­léka kari­kázta be a szava­zól­apon az IGEN szót, ami azt jelen­tette, hogy a független Szlovén Köztár­saság mellett áll (képünkön: Lojze Peterle, a Demos függet­len­ségi kormá­nyának elnöke).

1991. június 25-én a Szlovén Köztár­saság Képvi­selőháza ünne­pé­lyes ülésen elfo­gadta a függet­len­ségi doku­men­tu­mokat, amelyek alapján a szlovén köztár­sasági szervek megkezdték a széteső Jugo­szláv Szocia­lista Szövet­ségi Köztár­saság funk­cióinak átvételét.

A Szlovén Köztár­saság függet­len­sé­gének ünne­pé­lyes kikiál­tá­sára 1991. június 25-én került sor a Trg repu­blike-on. Szlo­vénia független és szuverén állammá vált. Nem volt viss­zaút, és az új élet felé vezető utat azonnal megaka­dá­ly­ozta a JLA agressziója.


A Szlo­vénia elleni katonai beava­tko­zást 1991. június 26-án és 27-én hajtották végre az JLA egységei és parancs­nok­ságai (képünkön: az JLA egysé­geinek beha­tolása az olasz hatá­rát­kelő felöl 1991. június 27-én), de hama­rosan erős ellenál­lásba ütköztek a megtá­ma­dott hazát – a Szlovén Köztár­saságot – védő szlovén fegy­veres erőkkel szemben.


A Szlo­vé­niáért foly­ta­tott háború nap mint nap hősök ezreit fedezte fel a szlovén nemzetben, fiúkat és férfiakat, akik hazájuk iránti szere­tetből. legyőzték félel­müket. Fegy­vert ragadtak, hogy megvédjék ottho­nukat, hitüket és törvé­ny­eiket, Szlo­vé­niát. Kiváló munkát végeztek (a képen: a Szlovén Köztár­saság Terü­let­vé­delmi Hadt­es­tének tagja egy lefo­glalt JLA harckocsin).

Kívánom, hogy legna­gyobb ünnepünk alkal­mából büszkén lobog­janak a szlovén zászlók szere­tett hazánk tisz­te­le­tére, és hogy az előt­tünk álló nyári napokban fedezzük fel eddig rejtett szép­sé­geit, és ismerjük fel, milyen varázslatos. A harangok hang­jában szüle­tett, Istentől adott. Nekünk teremtve. Minden jót, Szlovénia!


Rövi­dí­tések:

CK ZKS Centralni komite Zveze komu­nistov Slovenije A Szlovén Kommu­nisták Szövet­sé­gének Központi Bizottsága
DEMOS Demo­kra­tična opozi­cija Slovenije Szlovén Demo­kra­tikus Ellenzék
DZ-RS Državni zbor Nemzet­gyűlés
JBTZ afera JBTZ (proces proti četve­rici: Janša, Borštner, Tasić, Zavrl) JBTZ-ügy (per a kvar­tett ellen: Janša, Borštner, Tasić, Zavrl)
JLA = JNA Jugo­slo­vanska ljudska armada (slov.) = Jugo­slo­venska narodna armija (serb.-croat.) Jugo­szláv Néphadsereg
KPJ Komu­nis­tična partija Jugo­s­la­vije Jugoslavije Jugo­szláv Kommu­nista Párt
LDS Libe­ralna demo­kra­cija Slovenije Szlo­vénia liberális demokráciája
LS Libe­ralna stranka Liberális Párt [az LDS elődje]
MSNZ Mane­vrska struk­tura nacio­nalne zaščite A honvé­delmi manő­verek struktúrája
NOB Narodno oslo­bo­di­lačka borba Nemzeti fels­z­aba­dító háború
OVS Obvešče­valna in varnostna služba Minis­trstva za obrambo A Védelmi Minisz­té­rium Hírs­zerző és Bizton­sági Szolgálata
RŠTO Repu­bliški štab za teri­to­ri­alno obrambo Köztár­sasági Terü­leti Védelmi Parancsnokság
SD Socialni demo­krati Szociál­de­mo­kraták
SDV = SDB Služba državne varnosti (slov.) = Služba državne bezbednosti (serb.-croat.) Állam­bi­zton­sági Szol­gálat, kommu­nista titkosrendőrség
SFRJ Socia­lis­tična fede­ra­tivna repu­blika Jugoslavija Jugo­szláv Szocia­lista Szövet­ségi Köztár­saság, JSZSZK
TO Teri­to­ri­alna obramba Terü­leti védelem
RS Repu­blika Slovenija Szlovén Köztár­saság
UDBA Uprava državne varnosti (slov.) = Uprava državne bezbednosti (serb-croat.) Állam­bi­zton­sági Hivatal
VIS Varnostno-infor­ma­tivna služba Bizton­sági és Infor­má­ciós Szolgálat
ZKS Zveza komu­nistov Slovenije Szlovén Kommu­nisták Szövetsége
ZKS-SDP Zveza komu­nistov Slove­nije – Social­de­mo­k­ratska stranka Szlovén Kommu­nisták Szövet­sége – Szociál­de­mo­krata Párt [a szociál­de­mo­kraták elődje]
ZZB Slove­nije Zveza združenj borcev za vred­note NOB Slovenije A Szlovén Nemzeti Fels­z­aba­dí­tási Front Harcos Egye­sü­let­einek Szövetsége

Kommentieren Sie den Artikel

Bitte geben Sie Ihren Kommentar ein!
Bitte geben Sie hier Ihren Namen ein