2. Ifjúságom Burgenlandban
Ha létezik tökéletes gyermek- és serdülőkor, no akkor az enyém ilyen volt. Klasszikus kései gyermek voltam. Édesapám egy középvállalat igazgatója volt. Az obersteiermarki Mauternben született. A szövetségi csendőrségen keresztül került ifjú korában Pinkafeldre. Itt a Turba laktanyában több száz fiatal katonával együtt szállásolták el őt is. Itt ismerkedett meg édesanyámmal, és korán összeházasodtak.
Édesanyám, egy az USA-ban született és az osztrák állampolgárságot csak később megszerző bőrgyáros lányaként kizárólag csak velünk, gyerekekkel, a háztartással és a terjedelmes kerttel foglalkozott, mely utóbbi a nagyapa ajándéka volt az ifjú párnak.
A bátyám 11 évvel volt idősebb nálam, motorozott, egy műszaki iskolába járt, és az úszóbajnokságaira edzett. A nővérem óvónői pályára készülve magolt, és természetesen amilyen gyakran csak lehetett a barátjával randevúzott. Engem valamennyien kényeztettek, kiváló tanuló voltam, repülőgép modelljeimet építgettem, zongorázni és gitározni tanultam és sok időt töltöttem a barátaimmal.
Egyetlen árnyék vetült csak erre a családra, mégpedig idősebb nővérem Martina korai halála, rákos volt.16 éves volt csupán mikor meghalt, és ha a szüleim ebből az időből származó fényképeit nézem, el tudom képzelni min mentek keresztül. Öt éves voltam, amikor martina meghalt, és sok időt töltöttem a szüleimmel a kórházban. A matchbox autóim segítettek akkoriban állandó kísérőként a betegágynál töltött idő átvészelésében.
Két dolog volt ami gyermekkoromban különösen fel tudott lelkesíteni: a vitorlázó repülők, amelyek minden hétvégén a birtokunk felett rótták a lágy felszálló áramlatokban köreiket, és a futás. Amikor csak lehetett futni akartam, a lábak és a lélegzet ritmusát érezni. Ez jelentette számomra az igazi élete, már akkor is.
A barátaimmal azzal szórakoztunk, hogy meglássuk meddig bírok futni, míg ők mellettem kerékpároztak. Később édesapám vasárnaponként magával vitt az erdőbe. Még jól emlékszem a narancssárga volvojára és a rádió tradicionális „Frühshoppen“műsorának zenéjére. Miután megérkeztünk az erdőbe, ahol futni szoktunk, hamar kiderült, hogy nálam nagyobb kitartással rendelkezett, vagy, hogy az én lábaim még túl rövidek voltak. A helyzet azonban hamarosan megváltozott, Egyedül is eljártam edzeni, és az sem volt ritka, hogy sírtam a kimerültségtől. Minden áron futni akartam, bármennyit is követelt tőlem az edzés.
Még volt valami, éspedig a szellem iskolázása, a mentális tréning iránti vonzódásom. Talán egy kis rögeszme, de olyan, aminek később, nehéz időkben sok hasznát vettem. Kisvárosunkban talán én voltam az egyetlen tizenkét éves fiúcska, aki az iskola előtt egy fél órát kiment a kertbe, hogy ott, a harmatos fűben távol-keleti koncentrációs gyakorlatokat végezzen. Szinte habzsoltam minden a pozitív gondolkodás erejéről szóló könyvet, vagy Rudolf Steiner írásait.
Aztán valamikor 14 évesen döntenem kellett, milyen szakmát tanuljak. Szinte a házunk kapujában volt egy műszaki középiskola (Höhere Technische Bundeslehranstalt), ide járt a bátyám is. De a kertünk fölötti vitorlázó repülőgépek és a repülőgép modelljeim rabul ejtettek. Így az Eisenstadti Repüléstechnikai Műszaki Középiskolába (HTBL für Flugtechnik) jelentkeztem. Ez az iskola négy évvel korábban költözött át Bécsből Eisenstadtba. Feltehetőleg azért, mert Theodor Kery, az akkori Landeshauptmann (tartományi kormányfő) a repülés szerelmese volt.
Ausztriában csak egyetlen egy ilyen érettségit adó iskola létezett. A képzés iránt nagy volt az érdeklődés, de a felvételi után csupán 36 tanulót vettek fel. Sikerült közéjük kerülnöm, és ezzel számomra valami olyasmi kezdődött, mint a kiűzetés a Paradicsomból. Egy gyógyító jellegű kiűzetés. Mert az elkényeztetett kései gyermekből kollégiumi diákká nevelődtem, akivel már nem kivételeztek többé. Már az Eisenstadti Bundeskonvikt (kollégium)megjelenése is hatalmas tiszteletet parancsolt. Egy óriási négyszögletes épület, steril diákmenzával, erős takarítószer illatú, tisztára polírozott padlóval, és a nevelők szigorú pillantásai mindenütt a folyosókon. Szigorúan betartott éjszakai pihenő és tanulási időszakok.
Így hát búcsút vettem a szüleimtől és beköltöztem új remetelakomba. Egy szobán négy fiú osztozott. Velem együtt jött még egy fiú Felső-Ausztriából, egy már kicsit idősebb iskolatárs Karintiából, és volt még egy a burgenlandi Seewinkelből. Mindegyikünknek volt egy ágya, egy kis szekrénye és íróasztala. A szobát kínosan tisztán kellett tartsuk.
Az elmúlt években sokat lehetett a kollégiumi diákokkal szemben elkövetett erőszakosságokról hallani. A kollégiumunk erkölcse rusztikus volt, és az első osztályosokat a „nagyok” nem ritkán kapták el, hogy tisztességesen zaklathassák őket. Komolyan rosszul azonban sose bántak velünk. A kijárási időket be kellett tartani, ügyelnünk kellett a tisztaságra, és ha egy diákot a többiek nem csak csúfoltak, de netán kínoztak is, akkor a nevelők közbeléptek.
Persze mi se nagyon kényeskedtünk. Egyik társunk rászokott arra, hogy a szobákban tett látogatásai során kérdezetlenül beleigyon a papírcsomagolású üdítős dobozainkba. Ez higiéniás okokból is megkérdőjelezhető volt. Így fogtuk magunkat, és egy ilyen dobozos almalét félig kiittunk, majd a hiányt vizelettel pótoltuk. A többi elképzelhető. De tény, hogy ettől kezdve senki sem dézsmálta meg többé az italkészleteinket.
Egy másik tanulónak a szobatársai sérülést okoztak. Többször is belevágták a körző hegyét. A bűnösöket megbüntették és a fiatalembert a mi szobánkba költöztették át, és ezzel véget vetettek a zaklatásának. Sikerült a barátaimmal bizonyos fokú tiszteletet házon belül kivívnunk magunknak. Hamarosan a kollégium diákképviselője lettem és a megkínzott társunk a védelmünk alá került. Csupán hangos horkolása kergetett éjszakánként őrületbe minket, így a megrövidített éjszakánk kapcsán be kellett lássuk,hogy a szociális aktivitás szemmel láthatólag néha hátrányokkal is járhat.
A kollégium földszinti ablakait rács védte, hogy a pubertáskori következményektől, és az ezzel összefüggő energiatöbblettől szenvedő neveltek éjszakánként ne hagyhassák el a házat. Ezen túlmenően éjjelente az ablakokhoz vezető pincehelyiségeket is zárva tartották. Itt a rajztermeink voltak. Egy műszaki iskola diákjaiként rengeteg időt töltöttünk fogaskerekek, teljes hajtóművek, később komplett motorok és repülőgép hordfelületek tervezésével és rajzolásával. Az első években a szabványbetűk és az annyira gyűlölt tusrajzolás megtanulásával kínoztak minket.
De éppen itt, ezekben a rajzhelyiségekben érett meg bennünk egy terv, amit mielőbb meg szerettünk volna valósítani.
Egyik éjjel, szerszámokkal felfegyverkezve besettenkedtünk a rajzterembe a zárt ajtó feletti kis ablakon keresztül, és nekiálltunk a csavarkulcsokkal a külső ablakrács leszerelésének. Sikerült kitörnünk és egy fantasztikus éjszakát tölthettünk a „Quattro” nevű diszkóban. Ez egy olyan létesítmény volt, amely ma minden bizonnyal senkit se vonzana. De a kedvünkért még a „Born to be wild“ -ot is lejátszották, és akkoriban így is éreztük magunkat. Másnap már kevésbé éreztük magunkat vadnak, sokkal inkább fáradtak voltunk. Viszont büszkék voltunk sikeres kalandunkra.
Később finomítottam a technikán, és a villámhárítón és egy ereszcsatornán keresztül az elő-tetőre másztam le, hogy takarodó után kijuthassak a házból. Egyszer mégis észrevett egyik nevelőnk, aki másnap reggel finoman figyelmeztetett, hogy nem nézik jó szemmel, ha a diákjaik éjszaka a homlokzatmászást gyakorolják.
A szüleim minderről természetesen mit se tudtak.
Gyanút csak akkor kezdtek fogni, amikor az évzáró vége előtti este diákképviselőként egy nagy partit szerveztem, és másnap reggel, erős testi panaszaim miatt, aminek oka a mértéktelen Metaxa fogyasztásban rejlett, nem szerettem volna ha értem jönnek az iskolába. Sápadt arcom és ismétlet kérésem, hogy a kocsival lassabban hajtsanak és itt-ott meg is álljanak, majdnem az eisenstadti iskolás éveim végét eredményezte. Édesanyám úgy vélte, nem tesz jót nekem a tartományi főváros. Csupán jó iskolai bizonyítványomnak köszönhettem, hogy a nyári szünet elteltével a kisváros csodás csábításaihoz visszajuthattam.
Azután valamikor ismét feltámadt a futás iránti vágyam is. Egyre többször hagytam el a kollégiumot futásra alkalmas helyszíneket keresve. A tanítás rendszerint estig tartott. 40 óra volt betervezve, én még szabadon választandó tárgyakként repüléstechnikát és franciát is tanultam. Így rendszerint már sötét volt, amikor a tanítás és a házi feladatok után belekezdtem a futóköreimbe.
Egyik nap tudatták velünk, hogy két új nevelőt fogunk kapni. Mindketten Dél-Burgenlandiak voltak és sporttanárok. Számomra az edzésem új dimenziója kezdődött, amikor valamelyik nap egyikük meghívott egy közös futóedzésre. Az a futó útvonal, amin ezen a késő nyári napon először futottam végig, még sok évig hűséges társként kísért. A kollégiumtól a meredek Harlsteig-en vezetett felfelé az ORF (Osztrák TV) körzeti stúdiójához, tovább a Lajta hegység erdejébe Loretto irányába és onnan a ma motorosok által is nagyon közkedveltté vált szerpentinen át vissza Eisenstadt-ba. Ezt a 14,5 km-et még sok százszor futottam le, egyike az elképzelhető legszebb szakaszoknak. Egy csodálatos szépségű lombos erdő, puha talaj, hébe-hóba vaddisznó nyomok. És nem ritkán vaddisznók is. Ezen az első napon az új útvonalon nagyon kezdőnek éreztem magam. Az edzőtársaimhoz képest, akinek a vádliján minden inat egyenként fel lehetett ismerni, nagyon lassú voltam, azt hittem szét fog a tüdőm pattanni.
De egyre gyorsabbá váltam, és a következő hónapokban minden lépés egyre könnyebbé vált. A testem is megváltozott és a combjaim és vádlijaim megjelenésükben is alkalmazkodtak az új kihívásokhoz.
Egy év múltával, amelyet a repüléstechnika titkai mellett a futósportnak is szenteltem, eljött az első versenyem ideje. Oberwart-ban rendezték meg az Inform stadionban az országos terepfutó versenyt. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Edzőmtől és nevelőmtől, Joachimtól, új futó nadrágot kaptam, ami engem középkori trubadúrok harisnyanadrágjaira emlékeztetett, és egy pár új terepfutó cipőt is felköthettem a lábamra. Mivel erős volt a kezdőmezőny, és az aktuális országos bajnok is jelentkezett, így egy kezdőtől nem sokat reméltek.
A startnál érezni lehetett a futókon a nyugtalanságot. Valahol egészen hátul soroltam be a csoportba, ahogy ezt egy zöldfülűtől el is várták. Majd következett a startlövés és a mezőny azonnal megindult, én meg kicsit kétségbeesve utánunk eredtem. Az edzőm a lelkemre kötötte, hogy eszembe se jusson túl erősen kezdeni, és osszam jól be az erőmet. Könnyű ezt mondani, semmilyen versenyzési tapasztalatom nem volt, így azután fogalmam se volt arról, hogyan is osszam be az erőmet. Így hát óvatosan elkezdtem az épp előttem lévő futókat megelőzgetni. Eleinte azt gyanítottam, hogy az erőik úgynevezett beosztásában profibbak nálam. De később kiderült, hogy csak egyszerűen lassabbak voltak. Erre tényleg nem számítottam. Így ettől kezdve nekiláttam annyi ellenfelet megelőzni, ahányat csak tudtam. És azután már csak egy volt előttem, a bajnok, akitől annyira tartottam. Őt is lehagytam, és életemben először hallottam a saját nevemet egy sportrendezvényen a hangszóróban. A közvetítő megpróbált kettőnk párharcának nagyon drámai színezetet adni. Igen hamar messzire eltávolodtunk a mezőnytől és az utolsó kör utolsó harmadát futottuk, amikor a fiatal országos bajnok gyorsítani kezdett és nekem valóban sikerült vele tartanom. De ekkor az utolsó 100 méter következett, és teljesen érthetetlen volt számomra, hogy hogyan volt képes ez a fiatalember most még egy ilyen sprintet levágni. A fejem vele szeretett volna még tartani, de a lábaim egyszerűen már nem emelkedtek többé. Ezt jelentette volna tehát az erőbeosztás. Második lettem. Ez volt az első a számos országos második helyezéseim sorában az összes lehetséges távon. Mindig akadt egy országos bajnok, aki előttem futott be a célba. Nyerni tudtam viszont az utcai futáson, és ez sokat jelentett számomra a további edzéseimben és előkészületeimben.
Nem voltam kiugró képességű atléta, semmilyen különös képességű tehetség, vagy híresség a futók között, messze nem. Viszont az edzéssel, a terhelésekkel és szünetekkel való küzdelem, a kitartás és az önmagunk túlszárnyalásának szükségszerűsége a versenyeken végtelenül sokat adott nekem az életben.
Valamikor elértem az annyira áhított országos bajnoki címet is, igaz ugyan nem a futásban, hanem egy úszó vegyes-váltón utolsóként induló résztvevőként. Sikerült három hellyel előbbre kerülnöm és elsőként jutottam célba. Még ma is meg vagyok róla győződve, hogy soha többé nem lesz ilyen gyenge mezőny, mint akkor a konkurenciánk. Az aranyérmet valahol a padláson őriztem egy dobozban. A futásban szerzett számos ezüstérem még ma is sokkal többet jelent nekem mint az akkori győzelem.
Kár, hogy az ember fiatal korában nem is veszi észre, hogy milyen csodás is voltaképpen ez az időszak. Mindenki szeretne amilyen gyorsan csak lehet felnőtté válni, a hivatását megkezdeni, egy családért felelősséget vállalni, az életet élvezni. De közben gyakran szem elől tévesztjük a jelent, azt ami sose fog megismétlődni.
Így az én számomra is túl gyorsan telt az idő, mindig a jövőt vizslatva. A kiképzésem vége felé tartott. Majd a katonaság végével és a Bécsbe való átköltözésemmel megkezdődtek számomra is a munkás évek.
Az osztrák Lauda Air légitársaság technikusa lettem, de a futást sose adtam fel, és sokszor futottam a bécsi maratonokon.
Jól emlékszem, hogy gyakran ébredtem fel ugyanazzal a rémálommal. Futni próbálok, a lábaimat szeretném mozgatni, de nem megy. 2003 augusztus 11 után már nem kellett többé ezt a rémálmot álmodjam. Valósággá vált. És maga az álom sose tért már vissza.
Vissza a tartalomhoz
